Counting stars, counting back, firework

Számoljunk vissza háromszázhatvanöttől egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Katatonikus mellékzöngével, először egyesével, majd hetesével, majd tizenkettesével. Csináld meg még párszor. Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Majd tedd fel magadnak a kérdést, hogy melyik is az az érzékszerved, amivel érzed az idő múlását. Miből tudod, hogy most kell pezsgőt bontani, elcsúszol, ha hatvantól számolsz vissza, és pattog a tűzijáték. Fel-feltör, kibomlik, elalszik. Mulandó és tünékeny, mint az idő, láttad tehát, hogy is múlik. De melyik az az apró részlet, aminek hála tudod, hogy a pillanat nem fog kimerevedni előtted, hogy nem látod tovább teljes fényében ezt. Tudnád-e mi a lényege, hogy a végtelenség, abban a pillanatban a valósággá lényegülne, soha nem múlna el, érted? Nem, én sem.

Ahogy visszaszámolsz nehéz lesz, előre mindig könnyebb, csak túljutni a részleteken, remélni, hogy a fogyatékos részletek jelentéktelenek lesznek, hogy majd az idő elmossa a határokat. Miért is bízol annyira benne? Miért is bízom én ebben ennyire makacsul? Szóval, van egy hatalmas nagy óra, elég egyszerű teremtés, fekete számokkal, négyzetes végű fekete mutatókkal, mint a pályaudvaron. Nem digitális, azon nem tud telni az idő. Rengeteget néztem, vártam arra, hogy érkezzen a vonat, hogy indulhassak, hogy mehessek, hogy láthassak, hogy érezhessem. Gyűlöltem az időt, hogy mindig olyan iszonyatosan lassan telik, hogy hatvantól visszafelé számolva olyan rejtélyesen hosszúak a percek, tegnap egy teljes percig ismét ezt éreztem. Igazából el sem hittem, hogy történik valami, abban az utolsóban, és tudtam, hogy az elsők úgyis homályosak utána, annyira nyomatékos volt az utolsó. Amolyan törvényszerű természete ez. A haldokló utolsó perce az élőknek végtelenül hosszú, a légzések valósak, nehezek, vonszolják magukat, az apró mozdulatok örökké belevésődnek egy vastag és masszív anyagba, és utána az elsők jelentéktelenné válik a túlélőnek. Még benne él az utolsóban.

Látom azt az órát magam előtt, ahogy az előre haladó percek egyre lassulnak, szinte már áll. Látom, hogy az életem egyre lassul, szinte megáll, mintha lassan készülne megállni. Az élet és idő mikor válik el egymástól? Miért ugyanaz a kettő, miért nem tudom soha, hogy mi történik körülöttem. Miért nehezül el a légzésem, miért kezd el remegni a kezem, miért érzem azt, hogy bármelyik pillanatban mindez megállhat, mindez elveszhet. Törékeny természet, és láthatatlan a cérna ami összeköti, nem tudod mitől bomlik szét, és egyszer megáll. Az utolsó perc elviselhetetlenül hosszúra nyúlik, érzed a másodpercek apró egységeit is, és visszaszámolsz addig, körülötted mindenki visszaszámol. Kimerevedik a kép, elhal a beszéd. Mély levegő. Engedd ki. Először egyesével, majd hetesével, tizenkettesével. Haladj végig mind a 365, mind az 52 és a 12 lépésed összesén. Elveszti az értelmét, elveszti minden, mert hiába telt el, hiába oldottad kiválóan a feladatot, mindezek adatok maradnak, testemlékek. A múlt, az idő, az életed.