Mostantól ennek vége

és itt kezdődik újra:
elillannakdevisszajonnek.blogspot.com

az arcodra tapadó tincs,
engedd, hogy érezzem.
milyen kicsit a bőröd kellemes
langymelege alatt lenni

a párád lenni.

31

Csak annyit akartam mondani, hogy örülök, hogy rendben ment a villamosút, és hogy te is rendben hazaértél. Az utca sarkon állva csak lefagytam, és nem tudtam tovább menni, nem féltem, csak könnyeztem, nem tudtam mi történt csak azt, hogy rossz. Muszáj volt tudnom, hogy nem veled.

Csak annyit akartam mondani, hogy emlékeztem a melegedre, és máris jobb volt. Arra gondoltam mennyire jó érzés magam mellett tudni téged, megmosolyogtatni és provokálni. Hogy köszönöm, hogy vagy. Mellettem.

Csendek vannak mindenhol.  Átsüt a nap a levelek között, látod. Ilyen lehet mosolyogva ébredni, és hinni a csodákban. Amik persze nem léteznek, de néha a fikciók luxusába kerülünk, dúdolunk valami romos kocsmában hallott dallamot, és virágkoszorút hordanánk. Te és én és a hibáltlan brit akcentus forradalma. A hála, amit miattatok és értetek érzek, akiket megköszönök mindennap. 

Nem tudok olyan nyelven írni, hogy értsd, és más nem.

Veszítsd el az időt emlékezetben

 Néha semmit mondanak a szavaim, néha el is fogynak. Néha elfelejtek írni, és rettegek, hogy soha többé nem tanulok meg újra. Egyszerre érzem magam fiatalnak, és öregnek. Hozzád képest fiatalnak, máshoz képest pedig túl érettnek. Öregedtem már eleget, most hagyok időt, hogy utolérjem magam, és egyszer csak elérjem az életkoromat. Vagy nem tudom, de most is látom, hogy mosolyogsz, és készülsz valamit mondani, amitől én elpirultan fogok a poharamba bújni. Nem, nem kell feltétlenül a kötelező flört, elég csak zavarba hozni.

 Ma például nem értem Jausst, és elaludtam az asztalon, de tegnap képes voltam újra meg újra nekifutni annak, hogy saját magam kijavítsam. Így kell elveszíteni úgy egy napot, hogy semmit sem tettem, hogy megakadályoztam. Sőt, még bűntényt is követtem el, ha már amúgy nem volt elég a rovásomon. Ez egy olyan nap, amikor nem  tudom visszaolvasni a régi írásaimat, mert nem a saját filteremen keresztül látom, hanem valaki másén, vagy talán több valakién. Ezért hálátlan kurva az írás, mert mire odajutsz, hogy kifejezed a saját gondolataidat, és meg vagy elégedve azzal, amit látsz rájössz, hogy nem lehetsz ilyen önző, mert nemcsak neked szól.

Levágattam a hajam, úgy látszik minden évben muszáj valamit tennem, hogy bebizonyítsam, az én hajam márpedig az enyém. Most például kimásztam a hosszúhajú/bögyös kategóriából, és átjutottam egy olyanba, ahol nem kell hosszasan vasalgatni hátközépig érő hajamat, de ellenben sokkal hangsúlyosabb lett a mosolyom és az arcom. De hát ez nem nőies visszhangzik, és kicsit félek tőle, hogy ezt olvasod és meglátod, hogy azt hiszem, hogy nem tetszik neked. Nekem igen, mert nem húzza a hajam, ha felveszem a táskám, és nem él külön életet, amikor sálat akarok felvenni. 

Szóval elrontott sok rossz lépés után, el kellene kezdeni a jókat, és ezt tanulnom tőled folyamatosan, és remélem hogy te is kapsz tőlem valamit.

Counting stars, counting back, firework

Számoljunk vissza háromszázhatvanöttől egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Katatonikus mellékzöngével, először egyesével, majd hetesével, majd tizenkettesével. Csináld meg még párszor. Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Majd tedd fel magadnak a kérdést, hogy melyik is az az érzékszerved, amivel érzed az idő múlását. Miből tudod, hogy most kell pezsgőt bontani, elcsúszol, ha hatvantól számolsz vissza, és pattog a tűzijáték. Fel-feltör, kibomlik, elalszik. Mulandó és tünékeny, mint az idő, láttad tehát, hogy is múlik. De melyik az az apró részlet, aminek hála tudod, hogy a pillanat nem fog kimerevedni előtted, hogy nem látod tovább teljes fényében ezt. Tudnád-e mi a lényege, hogy a végtelenség, abban a pillanatban a valósággá lényegülne, soha nem múlna el, érted? Nem, én sem.

Ahogy visszaszámolsz nehéz lesz, előre mindig könnyebb, csak túljutni a részleteken, remélni, hogy a fogyatékos részletek jelentéktelenek lesznek, hogy majd az idő elmossa a határokat. Miért is bízol annyira benne? Miért is bízom én ebben ennyire makacsul? Szóval, van egy hatalmas nagy óra, elég egyszerű teremtés, fekete számokkal, négyzetes végű fekete mutatókkal, mint a pályaudvaron. Nem digitális, azon nem tud telni az idő. Rengeteget néztem, vártam arra, hogy érkezzen a vonat, hogy indulhassak, hogy mehessek, hogy láthassak, hogy érezhessem. Gyűlöltem az időt, hogy mindig olyan iszonyatosan lassan telik, hogy hatvantól visszafelé számolva olyan rejtélyesen hosszúak a percek, tegnap egy teljes percig ismét ezt éreztem. Igazából el sem hittem, hogy történik valami, abban az utolsóban, és tudtam, hogy az elsők úgyis homályosak utána, annyira nyomatékos volt az utolsó. Amolyan törvényszerű természete ez. A haldokló utolsó perce az élőknek végtelenül hosszú, a légzések valósak, nehezek, vonszolják magukat, az apró mozdulatok örökké belevésődnek egy vastag és masszív anyagba, és utána az elsők jelentéktelenné válik a túlélőnek. Még benne él az utolsóban.

Látom azt az órát magam előtt, ahogy az előre haladó percek egyre lassulnak, szinte már áll. Látom, hogy az életem egyre lassul, szinte megáll, mintha lassan készülne megállni. Az élet és idő mikor válik el egymástól? Miért ugyanaz a kettő, miért nem tudom soha, hogy mi történik körülöttem. Miért nehezül el a légzésem, miért kezd el remegni a kezem, miért érzem azt, hogy bármelyik pillanatban mindez megállhat, mindez elveszhet. Törékeny természet, és láthatatlan a cérna ami összeköti, nem tudod mitől bomlik szét, és egyszer megáll. Az utolsó perc elviselhetetlenül hosszúra nyúlik, érzed a másodpercek apró egységeit is, és visszaszámolsz addig, körülötted mindenki visszaszámol. Kimerevedik a kép, elhal a beszéd. Mély levegő. Engedd ki. Először egyesével, majd hetesével, tizenkettesével. Haladj végig mind a 365, mind az 52 és a 12 lépésed összesén. Elveszti az értelmét, elveszti minden, mert hiába telt el, hiába oldottad kiválóan a feladatot, mindezek adatok maradnak, testemlékek. A múlt, az idő, az életed.

Szóval köztelező jelleggel szenvedünk, szenvedek, hogyha kell. De legyünk hálásak, legyek hálás, minden pillanatért, ami van. Szenvtelenul tudnám kiönteni ide minden apró pillanat-illanat változásom, tárgyilagosan levonni a következtetéseket. Rájönni, hogy... Mire is akarok rájönni, hisz minden kristálytiszta. Csak ugyanakkor, semmi sem az.

Ezért van az, hogy mosolyogva vagyok képes elmesélni a csődjeimet, hogy mosolyogva tudnék gyilkolni, ha úgy adódik. Aztán mosolyogva törlöm le a könnyeimet, tudom mennyire vagyok gyenge, hogy mire van szükségem, hogy már nagyon állnom kellene, és nem a szoba szélén ücsörögni. Halkan beszélni, hogy halld, beszélni olyan dolgokról, hogy többé ne rettegj a hallgatásomtól. Elmesélném, hogy tulajdonképpen mennyire szeretek élni, hogy az ember tudja, hogy fiatalon hal meg, hogy miért áldott dolog, ha rosszul reagálod le a stresszes helyzeteket. Mikor is érzed magad igazán élőnek? Aminek valahol egy egészen kicsit, vagy nagyon fáj, hogy épeszednél tart a fájdalom. Felhúzod a térdeid, és nem érzed, csak azt a tompa mellkasiközépi fájdalmat, hogy te nem akarod elveszíteni, az ürességet, hogy a rengeteg embernből eggyel kevesebb. Akire ezentúl nem számíthatsz. Örülök, mert még mindig képes vagok naívan szeretni, mert a fájdalom ennek a bizonyítéka, hogy még mindig gyerek vagyok.