Let you go

Nem tudom, hogy mit szeretnél, hogy mit szeretnénk még. Engedlek.Tényleg, elengedlek és többé nem tartozol nekem a megbánt botlásokkal, a kötelező szép szavakkal, az érintésekkel, semmivel. Érted? Már nem kötlek meg. Nagyon kérlek, hogy legyél boldog, hogy ne nézz vissza, amikor elmész, mert nem akarom látni a kételyt szemeidben, mert bennem sokkal erősebb, mint azt te valaha is gondolni mernéd.

Ajándék voltál, mind közül a legnagyobb, a legszebb. Talán többet is kaptam, mint egy beteljesült szülinapi kívánságnál várni lehet. Nem foglak többé ketrecbe zárni szép szavakkal, okozott bűntudattal, hogy mindketten tisztábban látjuk a valóságot, mint kellene. Csak édes dolog a tagadás.

Szóval, nem akarlak tovább feltartani. Csak sétálj el szépen, ennyi volt nekünk.

Már megint csörög, egy újabb értetlen hang a vonal végén. A lelkedet nagyjából a százötven és kétszáz között veszted el, attól függetlenül, hogy hanyadik órádat töltöd a nem szűk, de a hangerőszintet tekintve az olasz börtönre hajazó irodában. Azon gondolkodsz, hogy vajon hallatszik-e a hangodon, vagy még elhiszik, hogy ő volt neked az első. A jó keresetért mindent, de amikor elfelejted a boltban, hogy tulajdonképpen mit is akartál enni két órával ezelőtt, az utolsó nevét viszontt hibátlanul felidézed az már jelent valamit.

Nem panasz, vagy csak félig, de mivel ezzel töltöm az időm jelentős hányadát megfordul a fejemben, ezaz. Olyan egyszerűen emberi dolgok, például nagyon régen gondolkodtam azon, hogy mit láthatnak belőlem kívülről, hogy mivel is kellene valójában a szabadidőmet töltenem azon kívül, hogy esténként ágyba rogyok, vagy a reggeli szabad egy órámban megnézek egy sorozatot. Ma szembesültem vele, hogy bizony nem ártana az egyetemen mégegy plusz évet eltölteni, és azzal, hogy nem tudom definiálni a kapcsolataimat.

Egy szabadnapomba telt, még rájöttem, hogy mennyire szükségem van az emberi közelségre, mert nem számít érintésnek ha fóliagolyóval dobáljuk idebent, és hogy nem tudom mit akarok, de jól esne végre azt a valamit kimondani, és nem azzal sakkozni, hogy hol és meddig mehetek el. Önvédelem? Most kivételesen nem, mert nem önként intéztem ezeket. Egy kétségbeesett/elkeseredett üzenet kibukott, a megfelelő embernek, és rádöbbentett a sekélyességemre. Mélyebben kellene, tartalmasabban és pihentebben.

Valahol egy vallomás

Amikor meggyújtottam, minden kényelmes volt, sikerült végre találnom valamit a reményteli és reményteljes között. Szeretlek. Élvezem, hogy rombolhatom magam, legalább kevesebb marad neked elpusztítani. Van valami őrültem mazochista abban, amit csinálok, és a művésznő akár meg is hajolhatni a közönség előtt, mert még ő is elhiszi, hogy nem csak egy karakter a darabban, hanem ő a rendező. A motor, akinek nem fáj semmi, aki uralja az eseményeket. Aztán hirtelen egyedül lesz, és érzi, hogy mennyire tetszik neki az a világ, amit az önámítás táplál. Az érzékeny érintések, hogy mennyire felszabadító, hogy nem kell megfelelni semminek, hogy nem kell vigyáznia, mert a testét teljesen mindegy ki alatt is áll, a saját birtokában van, és akkor árthat, amikor csak akar. Véríz. Pezsdítő a homályosság, ami az illúziókat okozza, azokat, ahol csend van odabent, és a vonatkattogás is kellően távol van, abban a szocreál érából ránk maradt fotelben, ahol kócosan, és minden elegancia nélkül a legnagyobb lelki békével szenderedik az öröklét hitének ködös valóságába.

Füst, ami a tüdejéből visszaárad a levegőbe, bomlasztva. Bomolni, úgy hogy közben valahol, az eldugott, merész egyensúlyérzék nélküli világban megbújik a kezéhez el nem érő remegés. Vágyak, emlékek, cseppek. Vajon hol kezdődik a meghasadás? Ott ahova már nem ér el semmi és senki. A sebezhetőség ott nem létezik, ahol már nincs mit veszteni, erőssé és ellenállóvá tesz, hisz nem kell erősnek és ellenállónak lenned, minden máshol van, a fogalmak minden értelmüket elvesztették. Könny helyett most a füst mar, és annyira nagyon szeretné a lélek, ha képes lenne oda leásni, ahol fáj. Ahol még az ember nem szokott hozzá, ahol a vágyaknak még van értelmük. Van értelme valakit várni, valakiért megtörni, megalázkodni, nedvességbe fulladni. Megszakadni, szaggatni, reménytelen imákat engedni tovarepülni a sötétbe. Micsoda mazochizmus.

Néha feladom a gondolatokat. Néha olyan érzésekbe ringatom magam, amiket nem akarok megélni. Elképzelni, hogy milyen lenne elveszettnek lenni. Teljesen elveszettnek, nélküle levőnek. Olyankor sok a mélység, olyannyira sötét, hogy nem is merek belenézni, még ha vágyom is abba beletemetkezni, hogy visszanyerjem mindazt, amit a hónapok alatt elveszítettem. Valamit kaptam, amiről még most sem tudom, hogy áldás-e. Egyet tudok, hogy akármennyire és fájjon, együtt kell élnem vele, mert ha ezt most kiszakítanánk nem biztos, hogy képes lennék-e pótolni. A hideg átfagyott estéken érzem, hogy javíthatatlan a dolog. Nem lesz könnyebb.