Már megint csörög, egy újabb értetlen hang a vonal végén. A lelkedet nagyjából a százötven és kétszáz között veszted el, attól függetlenül, hogy hanyadik órádat töltöd a nem szűk, de a hangerőszintet tekintve az olasz börtönre hajazó irodában. Azon gondolkodsz, hogy vajon hallatszik-e a hangodon, vagy még elhiszik, hogy ő volt neked az első. A jó keresetért mindent, de amikor elfelejted a boltban, hogy tulajdonképpen mit is akartál enni két órával ezelőtt, az utolsó nevét viszontt hibátlanul felidézed az már jelent valamit.

Nem panasz, vagy csak félig, de mivel ezzel töltöm az időm jelentős hányadát megfordul a fejemben, ezaz. Olyan egyszerűen emberi dolgok, például nagyon régen gondolkodtam azon, hogy mit láthatnak belőlem kívülről, hogy mivel is kellene valójában a szabadidőmet töltenem azon kívül, hogy esténként ágyba rogyok, vagy a reggeli szabad egy órámban megnézek egy sorozatot. Ma szembesültem vele, hogy bizony nem ártana az egyetemen mégegy plusz évet eltölteni, és azzal, hogy nem tudom definiálni a kapcsolataimat.

Egy szabadnapomba telt, még rájöttem, hogy mennyire szükségem van az emberi közelségre, mert nem számít érintésnek ha fóliagolyóval dobáljuk idebent, és hogy nem tudom mit akarok, de jól esne végre azt a valamit kimondani, és nem azzal sakkozni, hogy hol és meddig mehetek el. Önvédelem? Most kivételesen nem, mert nem önként intéztem ezeket. Egy kétségbeesett/elkeseredett üzenet kibukott, a megfelelő embernek, és rádöbbentett a sekélyességemre. Mélyebben kellene, tartalmasabban és pihentebben.