reality/unreality

 Vallomássokkal tartozom most már, nem is eggyel. Kimondatlanokkal, valótlanokkal, könnyűekkel, súlyosakkal, olyanokkal, amiket a búcsúzók szoktak elmondani, miután már nincs semmi veszteni valójuk. Nagy játékosoknak mondjuk magunkat, akik mernek bűvészkedni a tétekkel, de mindez csak addig szokott működni, amíg nem kerül veszélybe életünk törékeny egyensúlya, amit mindennél jobban féltünk és óvunk. A legkönnyebb az lenne, ha hermetikusan lezárhatnánk, és semmi sem juthatna el odáig, nem állna fent annak a veszélye, hogy komolyabb kárt szenvedhetünk. Nem is tudom, hogy létezik-e igazi kár, nem is tudom, hogy van-e komolyabb veszteség, hogy a szégyen, amit utána érzünk megéri-e. Miért félünk, hogy veszíthetünk, ha semmi sem marandó, és a fájdalmat is túl lehet élni, legyen az akármekkora nagy. Nem szeretjük ezt hinni, de tényleg ez az igazság, hogy az emberben megvan az erő, hogy túléljen, csak sokszor elveszti a motivációt, és elhiteti magával, hogy a gondok felülkerekednek rajta. Mosoly, nevetés, csók és szerelem nélkül is lehet élni, az érem másik oldala az, hogy nem akarunk, mert már egyszer megismertük az örömöt, amit ez nyújthat.

 Szóval mivel is kezdjem a vallomások sorát, sokkal könnyebb lenne virágnyelven megfogalmazni a semmit. Január végétől kezdve sok minden történt, amit írásba foglalhatnék és végre érdekes is lenne. Kicsit úgy érzem magam, mint a rákbeteg élete utolsó napján, amikor minden fizikai törvényt meghazudtolva életre kel, hogy a családjának hagyhasson egy kellemes emléket magáról, és mindennek úgy tud örülni, mint egy gyermek, mindent megtapasztalhat intenzíven és a maga teljességében. Nem búcsúzni készülök, legalábbis nem tudatosan, de kicsit ehhez tudnám hasonlítani az érzést, hogy sok-sok éven át csak valami szürkés alig áttetsző hálón keresztül nézhettem az életem, és ez sok mindenben megakadályozott, de most, hogy ez eltűnt nem akadályoz meg semmi attól, hogy egyenesen rohanjak bele mindenbe, ami élvezetet nyújthat, és ami egyben tönkre is tehet, ha épp úgy adódik.

Vallomással tartozom, hogy nem vagyok benne biztos, hogy ez a lehető legjobb dolog, ami történhetett velem, mert bár sok jövedéke van, mint a látókör bővítés, de csak fokozatosan látom az elszenvedett veszteségeket is, amiket valahogy nem kezelek annyira jól, mint régebben. Nem bánom, hogy ez van, önként nem változtatnék rajta, de lehet, hogy alakulhatott volna jobban is. Nem vagyok a megbánások embere, nem szeretnék semmit visszacsinálni és egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány megbánt döntésem van az életemben.

 Valótlan, hogy ennyi mindennel tudok többet és ugyanazokat a köröket futom le, erre mondom mindig, hogy csak a körülmények változnak a sémák nemigazán. Valós, hogy még most sem tudom, hogy mit akarok az élettől, azt akarom, hogy az élet végre minimálisan tegyen magáévá, hogy érezzem végre intenzíven. Erősen és húsba markolóan a jövőt.

Story of my life II.

living in pure illusion is the greatest thing ever.

passive

 Összehúzom magam, és mélyen a tüdőmbe engedem a friss levegőt. Itt megnyugodhatsz, szinte hallom ahogy susogja a már egyre erőtlenebb szeptemberi reggel. A csend, ami mindent áthat itt és nem kongó ürességként hasogat, most szinte megborzongat. A páni félelmeimre nem is emlékszem, és bár hiányzik minden, mégsem akarok visszamenni, hanem szép lassan elengedni mindent.

 Mindent. Szép lassan, hogy ne fájjon, és újra eluralkodhasson rajtam az örökös menekvési kényszer. El minden elől, el az élet elől, el a gondok elől, a nehézségek és úgy en bloc a saját kezemmel alakított katasztrófáim elől. Ez megnyugtatna, egy kis időre megbékélnék az átmenetiséggel, hogy semmi sem maradandó, a kételyekkel, az új dolgokkal. Könnyebb lenne. Az újabb kissé jegesebb fuvallat józanít ki, és fázósan markolom meg a pulóverem szegélyét.

 Egy nyár elmúlt, és bár nem éreztem, hogy bármi rossz történt volna velem, iszonyatos a hiátus az életemben, amit újonnan is kitöltetlenül hagyok. Csend, igen, valahol már boldogsággal is tölt el ez az örökös csend, hogy nem hagyok ki egy taktust sem, hogy kellemesen és közönyösen kitölthetek egy újabb pohárt bort. Néha persze én is építkezem illúziókból, és azt teszem, amit nem kellene, de az űr, ami utána marad, hosszasan sajog.

 Húsz. Huszonegy.

Szép estét, Nyár

 Pár búcsúzó sort neked, hogy ne menjünk minden mellett el szó nélkül, és érzem, hogy egyre kevesebb kívánkozik írásba, és egyre több arra a vágy, hogy többet éljek. Itt tartok, még nem 21 évesen, hogy lassan diploma lesz a kezemben, nekem, akinek nem szabad még egy acélcsövet sem a kezébe adni nehogy kárt tegyen benne. Sok-sok élmény, sok-sok új ember, és nagyságrendekkel másabb életvitel.

Vágytam arra, hogy az életemnek ne csak mennyisége, hanem minősége is legyen, hogy ne csak telepedjen rám, hanem élvezzek is, gazdagodjak élményekkel általa. (Hogy aztán ilyen képeslap köszöntő minőségű írásokat produkáljak sorra.) Szóval, annyi mindenkinek kellene megköszönnöm az együttműködést, hogy elég csak rájuk gondolnom és a szívem megtelik tiszta szeretettel, egyfajta hálával, hogy itt vannak nekem, hogy találkozhattam velük, hogy megoszthattam pár órát vagy egy hetet másokkal is. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer itt tartok, hogy végtelen hosszan mesélhetek az élményeimről, hogy mertem fiatal lenni, mertem mértéktelen lenni, mertem felelőtlen lenni, és az által is felelősséget tanulni. Értékelhetem az életet, mert éreztem, hogy mennyire törékeny, értékelhetem a családot, mert valami nagyon hasonlóban volt részem, végre megéreztem, hogy fájdalmas is lehet az elszakadás.

Szeretni, rengeteget szeretni, vagy épp nem szeretni, mert annak is van értelme. Őszintének maradni, akkor is ha épp nem kell. Csendben lenni, kiabálni, káromkodni, nevetni, vétkezni, nevetni, mámorban fürdeni és a Balatonban is, rossznak lenni, jónak lenni, jókat enni, rosszul főzni, palacsintát sütni, kiönteni, felborítani, megjavítani, rossz felé menni, megtalálni az irányt, humorral kezelni a kelletlen helyzeteket. Mindegy is, hogy mi történik, csak a végén érezd azt, hogy megérte.

Story of my life

Sosem voltam elég neked, én pedig tökéletesen kiegyeztem volna veled egy életre. Én így szeretek.