Összehúzom magam, és mélyen a tüdőmbe engedem a friss levegőt. Itt megnyugodhatsz, szinte hallom ahogy susogja a már egyre erőtlenebb szeptemberi reggel. A csend, ami mindent áthat itt és nem kongó ürességként hasogat, most szinte megborzongat. A páni félelmeimre nem is emlékszem, és bár hiányzik minden, mégsem akarok visszamenni, hanem szép lassan elengedni mindent.
Mindent. Szép lassan, hogy ne fájjon, és újra eluralkodhasson rajtam az örökös menekvési kényszer. El minden elől, el az élet elől, el a gondok elől, a nehézségek és úgy en bloc a saját kezemmel alakított katasztrófáim elől. Ez megnyugtatna, egy kis időre megbékélnék az átmenetiséggel, hogy semmi sem maradandó, a kételyekkel, az új dolgokkal. Könnyebb lenne. Az újabb kissé jegesebb fuvallat józanít ki, és fázósan markolom meg a pulóverem szegélyét.
Egy nyár elmúlt, és bár nem éreztem, hogy bármi rossz történt volna velem, iszonyatos a hiátus az életemben, amit újonnan is kitöltetlenül hagyok. Csend, igen, valahol már boldogsággal is tölt el ez az örökös csend, hogy nem hagyok ki egy taktust sem, hogy kellemesen és közönyösen kitölthetek egy újabb pohárt bort. Néha persze én is építkezem illúziókból, és azt teszem, amit nem kellene, de az űr, ami utána marad, hosszasan sajog.
Húsz. Huszonegy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése