Have yourself a merry little one

Vöröses-aranyos-zöldes félhomályunkba gyengéden lebeg az asztali gyertyák fénye, csendes kísérőként lépked mellette Sinatra nehézkesen magával ragadó hangja. Lopva merek csak rád nézni, és fél pillanatokra ottfelejteni a tekintetem a teljesen hétköznapi cselekvéssoraidon. Elemeled egymástól a tányérokat, szétosztod az asztalon, a mozdulataid suhanása nyomán a gyertyák fénye meg-meginog, majd ismét aranyos glóriakört vonnak a halvány csipketerítőre. Elfordulok és összekulcsolom magam előtt a kezem, hogy véletlenül se lásd, hogy néha-néha ha túl közel jössz megremeg és jóleső idegesség fog el, olyankor nem bírok magammal, a szemedbe akarok nézni, el akarom tüntetni a távolságot, a tenyerem alatt érezni a kötött pulóvered, a derekamon a kezeidet, de...

A salátástál még nincs az asztalon, megkönnyebbülve indulok felé, teljesen szem elől veszítve téged, nem is sejtve, hogy hol lehetsz mögöttem, de ha ezzel a görccsel fordulnék hátra rögtön lebuknék előtted. Miért kellett ennek így lennie, nem értem, hogy hozott össze minket a sors szentestére, az ember mindig számíthat a barátjára, amikor épp nem kellene. Te odaát vagy természetesen sorsunkra hagyva minket, remélve a legjobbakat, de a felszínes társalgási formulákon nem jutottunk tovább. Azt is csak képzeltem szerintem, ahogy szólásra nyitod a szád, hogy valami régi dolgot felhozz, ami épp eszedbe jutott, de gyorsan inkább valami mást kezdtél csinálni, hogy ne legyen feltűnő a félbehagyott mondandód.

A lila céklasalátát fej leszegve viszem asztalhoz kerülve még a véletlen szemkontaktust is, egyszer csak a kezeit látom az enyémen. Megállok és próbálok nem zihálni meglepettségemben, fordulnék jobbra, hogy megkerüljem, mintha véletlenül én léptem volna elé és nem fordítva, de nem enged, ő akkor is elém vág. Nem nézek rá, mert érzem hogy a vér már alaposan az arcomba gyűlt, és ezt neki igazán nem kell látnia. Az ujjamról a tálra csúszik a keze, kiveszi és még mielőtt reménykedve hátrálhatnék elkap a csuklómnál, és magához húzott. Nem tudom mikor emeltem fel a fejem, de tudom, hogy a csókjának enyhe tojáslikőr íze volt. A váratlanság volt-e, vagy az emlékek, vagy a melegben oldódó sütiillat, az együtt töltött emlékek visszaköszönő érzete, megszüntette a kettőnk között jégfalként emelkedő távolságot elolvasztotta. Fagyöngyöt nem tartottunk, de akkor is ez volt életem legkarácsonyibb pillanata, amit csak az ajtó ismerős csapódása szakított meg, és egy ismerős köszönés hangja tette örökkévalóvá.

Petri- Férfihang II.

  Csak azt nem értem, miért

  kérdezte olyan szemrehányóan

  a múltkor, hogy „Hát már nem vagyok

  a te kicsi feleséged?” 

  Tíz éve elváltunk.

Óda

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

József Attila. Köszönöm neked.

Mégegy pillanat eszmélete

– Nem tartott tovább öt percnél. Érted?

– Jól hallom, te most épp lelkesedsz? – Intek egyet, hogy hagyja a buta kérdéseket, és inkább figyeljen helyette.

– Csak mi ketten voltunk, és néma csend volt.

– Értem én, szóval, mint a föld alatt tizenöt méterrel.

– Viccelsz? Ez a csend, nem volt föld alatti, inkább... – habozok és beharapom a számat, amíg a megfelelő szavakat keresem.

– Te, tényleg lelkes vagy most.

– Sötét volt, kérte, hogy kapcsoljam le a lámpát, és csak ketten voltunk a csendben. – Kicsit le kellett hunynom a szemem, hogy visszaidézzem.

– Mosolyogsz. – Ő is óvatosan elmosolyodott. – Na, mondd már. Mi volt ott a sötétben?

– Nem szeretném, hogy megments – mondtam elbizonytalanodva, mert nem láttam az arcát, minden mit belőle érzékeltem a halk légzése volt. Rövid szünet után éreztem, hogy nem fog válaszolni. Ültünk a párnák között, tisztes távolságban, de sosem voltunk még ilyen közel, legalábbis én így éreztem. – Fogalmad sincs, hogy miről beszélek, igaz? – Még egy hümmögést sem hallatott, csak a textilsusogás árulta el, hogy épp máshogy helyezkedik.

– Gyere ide – mondta csendesen minden manír nélkül. Nem fecsegtem tovább, mert talán már így is túl sok felesleges dolgot mondtam. Feltérdeltem és közelebb másztam a hang irányába. Tapogatva akadtam rá a kezére, ami határozott volt és maga felé irányított.

Nem voltam benne biztos, hogy mit szeretne, csak húzott kicsit, irányított, és engedtem neki, hogy ezt tegye. A mellkasára húzott, én pedig hallgattam, ahogy ver a szíve. Arra a különös ütemre, amit mindenki dúdol kiskorában, amire kiskorodban annyiszor ringattak el téged is.

– Nem mentelek meg. Csak veled leszek, akkor is ha azt hiszed, nincs szükséged rám. Mert mindig szeretni foglak.

– És ez jó? – kérdezte kissé kétkedve.

– Te nem hallottad a hangját akkor – mondtam lassan és csendesen.

– Akkor itt az ideje, hogy eldöntsd, hogy ragaszkodsz hozzá, vagy elengeded.

– Talán.

Árnyalatnyi szerelmek

Írni szeretnék, nagyon szeretnék, de ez nem könnyű. Unom a szavakat, amik egymást követik, és messziről érezhető, hogy én írtam le őket. A szórend, a szóhasználat.

Mondom a felesleges dolgaimat, írok, holott inkább élnem kellene, és amikor oda jutok, hogy na most írj magadról, valami olyat, ami tényleg bennem van, belőlem jön. Nem tudom megtenni, mintha egy sorompó lenne előttem, ami nem enged tovább lépni. Eddig is ne tovább, mert most jött el az a pont, hogy sérülhetsz, ha kiderül, és mégis nyilvánosság elé teszem. Leírom, mert kibukik. 

Akkor most írok rólatok, akik nekem fontosak vagytok. Nem tudom, hogy névvel, vagy számokkal, csak megteszem. Jó? Mert nem akarok olyan lenni, aki csak a felületen képes élni, és nem mer ásni. 

Először neked köszönöm meg, hogy vagy. Köszönöm. Hirtelen kerültél a képbe, de azóta itt vagy, és igazán fontos részévé váltál az életemnek. Tényleg, és ez azért is lep meg, mert téged minden gond nélkül engedtelek be. Lettél nekem, valaki, aki ír nekem, ha szüksége van társaságra, aki erősnek tűnik, de mégis annyi sebe van, és annyi keresztje, hogy mérhetetlen tiszteletet érzek irányába. Olyan vagy, akit nem akarok terelgetni, irányítani, és úgy érzem, hogy nem is igényled, de ugyanakkor szeretném, hogy tudd, hogy ez nem azt jelenti, hogy veled nem szeretnék törődni, hanem ez azt jelenti, hogy tudlak felnőtt emberként kezelni, mint egy felnőtt barát. Csodás személyiséged van, tényleg lehengerlő. Az indulatok, amik tombolnak benned, az a könnyedség, ahogy szórakozni tudsz, az a bohóság, amivel eléred, hogy sikítva nevessek. Szeretem, hogy nem követelsz rajtam válaszokat, úgy ismersz meg, hogy egy percig sem tolakodsz, hogy ha megölelsz az nem rutinból történik. Őszinteség, ami a lényedből süt, hogy te látod azokat is, amiket elhallgatok két szó között. Hogy nyárestéken palacsintáztunk. Féltettelek, amikor úgy éreztem, hogy bajod eshet, annyira nagyon, és olyan jól esett azon a reggelen és éjjelen megölelni, mosolyogni, hogy minden rendben. Megérdemelnéd, hogy végre kicsit megnyugodj, hogy úgy szeressen valaki, ahogy megérdemled, úgy hogy érezd, soha nem akarod elengedni, szóval érted te ezt. Legyél boldog.

A következő te leszel. Nem két napja ismerjük egymást, de valahogy csak az utóbbi időben érzem irántad, amit érzek. Komolyan a lelki társamnak érezlek, akivel megvan a közös hang, hogy értsük egymást, és már egymás mozdulataiból is olvasunk néha. Minden magyarázat nélkül megérted, amit mondok, mert te is szinte ugyanezeken mész át, még a reakcióink is hasonlítanak. Feltétlen veled szemben a bizalmam. Nevetni, amikor semmi kedvünk hozzá, őszintén, ironizálni, amit csak ironizálni lehet. Szeretlek is téged, mert igen, talán lehet ilyet mondani, azok után, amin átmentünk. Csigabigákat rajzolni, léggitározni. Erős vagy, de érzékeny is, sőt, jó látni, hogy mennyire összetett vagy, és valaki megért, te megértesz.

Oh, te lány. Veled már bizony van múltam, és összehozott minket egy első emeleti lakóhelyiség, ha sokban különbözünk is, olyan vagyunk, mint egy család. Ott vagy, amikor már senki más sincs, a vizsgák alatt ugyanazon a hajcihőn megyünk át. Köszönöm, hogy törődsz velem, hogy ismersz, hogy azonnal lebuktatsz, ha hazudok, hogy tanulhattam tőled, tanulhattam veled, hogy kitartasz mellettem. Talán elég lenne, ha annyit mondanék, hogy köszönöm, hogy egy szobában lakhatom veled, és nem dobsz ki, amikor másnap alkoholgőzösen csak délben kelek, és beszámolok egy újabb potenciális elkövetett hibámról. Hogy veled kellemes együtt lakni, nem mész az agyamra, és hogy képesek vagyunk ennyi ideje elviselni egymást. Nem is kívánhatnék tőletek többet, srácok, mert többet jelent ez sok mindennél, hogy esténként nevethetünk - helyesbítenék - hasamat fogva visíthatok, a legbanálisabb dolgokon, amik már csak nekünk viccesek.

Te pedig, a másik. Ha te nem is vagy mindig itt, szeretünk téged, és sopánkodunk, hogy miért nem vagy már megint itt, holott te is hallhattad volna a legutóbbi életbevágóan fontos mondandónkat, amik ugyan néha megrekednek a semmi-érdekes-másnak határán, de nekünk fontos, hogy ezt is tudd. Van benned valami könnyed, valami naivan optimista, amitől rögtön elmosolyodom. Úgy szeretlek, ahogy vagy, te itt voltál amikor csak te voltál az egyedüli, akit előtte is ismertem, és most nézd meg, mennyi ideje már, és sosem gondoltuk volna ezt öt éve, hogy ide fogunk jönni, és együtt fogunk lakni. Ne félj, hogy még most nem látod a teljes képet, hogy nem érzed, azt a nagy katartikus élményt, hogy tudod mit akarsz csinálni, de nézd meg mennyi minden történt veled, hogy mennyire elszánt tudsz lenni, mennyire tudsz lelkesedni, és ez máris elég ahhoz, hogyha egyszer meglesz a nagy cél, már semmi és senki ne tudjon visszatartani.

Végül pedig te. Hogy miért szeretlek téged, holott ez a világ legnagyobb ellentmondása? Nem tudom. Szólásra nyitom a szám, a hang benn reked, megakadok és a szemedbe nézek. Keresem ott a választ, próbálok olvasni az arcodról, a tekintetedből. Szükségünk van egymásra, valahol olyan mélyen vagyunk összekötve, hogy nem is látjuk a fonalakat. Olyan sok a feszültség ebben, hogy néha sikítani tudnék tőle, hogy miért nincs meg a logikus vonal az egészben. Annyira különbözünk, hogy sokszor nem is tudjuk megérteni egymást, elbeszélünk egymás mellett. Nem tudod, de megadtalak téged, mint valakit, aki értesíthető, ha velem valami történik. Mondhatnám, hogy a barátok vagyunk, de... nem. Te nem az vagy. Mindentől másabb, de ugyanakkor hihetetlenül érzékeny pont, káosz. Mindennek ellenére, nem tudnálak elengedni. Remélem ez neked nem teher. Remélem egyszer meg fogjuk érteni a másikat.