kérlek
kérlek
kérlek
csak nézz rám
kérlek
hadd legyek naív, vak és buta

csak nézz rám

kérlek...

Zsoltár bájoláshoz, bájoló búcsúhoz

Ha egyszer megszűnne minden, mosolyognom kellene
gyönyörűnek találnék mindent, és tiszta fény mosná az arcom,
ölbe vennélek, átölelnélek, és mesélnék mindenről,
halvány aranyfonállal kötném össze az álmot a valósággal,
elfeledtetnék mindent, és a csomók között megbékélnék a világgal.
Suttognék, hogy csak te halld, és te is lásd, amit én.

A szavak keleties dallammá sodródnának, emlékezetet formálva,
halkan duruzsolna, és neked is mosolyognod kellene, hogy mennyire szép.
Nem fájna itt hagyni, nem fájna nevetni, semmi sem fájna, hanem abban a percben
valami új születne a világra azért, hogy könnyebb legyen menni.
A fény könnyű párává olvadna, és harmatosan leomlana a lelkeken,
felragyogna még egyszer utoljára és soha szebben.

Az utolsó sóhaj, egy közös mély levegővétel lenne a világgal együtt,
amikor a belégzéssel már nem az életben maradás a cél, amikor minden súlytalan,
a kilégzés pedig véglegesít, nem valami újat indít- gyönyörű lét.
Nem kell szebb, a világgal egy percre egy lehetek, és a rendjét beteljesítem.
Csendet hozok, fényben ragyogó vízcseppeket, könnyű május eleji szelet.
Rebbenő tincseket, remegő kellemet, sejtető, ködös tekintetet.

Neked hajlandó lennék elmondani, hogy miért szép a szerelem,
hogy miért lábad könnybe a szeme, annak aki nevet,
miért akad benn a sóhaj a megfelelő pillanatban, azt akár többször is,
hogy milyen érzés, amikor felelőtlenül szeretsz,
hogy milyen gyermetegen törékeny a felnőtt lélek,
hogy a szellő lángot egyszerre szít és olt. Mesélek.

Egybefonódna a képzelet és álom, az aranyfonal mindkettőnket átfon,
mantra ritmusban ringatna a percben. Csitítani foglak.
Menj túl közel, ha az kell, gyűlölj, ha gyűlölnöd kell.
Mindig tudd, hogy neked mi kell, nevessen a tekinteted,
imádd a fáradt mosolyt, ami mindig a legőszintébb és legszebb.
Fogadd örökbe a lehetetlen, ruházd fel az álmok szép hitével.

Lágyan fog imába szitálni a hangom, kecses árnyék mozdul a falon,
lehull az emlék, megmerevedik a hajnal illata, és egy percre minden elhallgat.
Ha máskor nem akkorra megbántam, hogy bántottam,
hogy nem jókor és jó helyen voltam, hogy károdra hibáztam.
Az érzelmekkel túl bátran hintáztam, nem jókor hallgattam.
Abban belefagyott mozdulatban, még érzem hogy vétkeim feloldozod.

Suhogó dallamként fuvoláznak a képek, csermelyként duzzadnak,
majd elfogynak, majd új erőre kapnak. Véget ért valami.
Búcsúval, elengedve, feloldozva, újra megmelengetve.

Igazad volt tudod, bármennyire is vallottuk, hogy felnőttek vagyunk, és már sokmindenen túl vagyunk, végsősoron te is meg én is csak gyerekek vagyunk, akik úgy tesznek mint a felnőttek, és éjjel szöknek ki hintázni, sétálni, folyóparton üldögélni. Te és én, ilyen már nincs közel negyedik hónapja, és mégis rengeteget gondolok rád, talán sosem hittem el, hogy az ennyi, az tényleg ennyi. Sosem tanultam meg, hogy kell a dolgokat tisztességesen elengedni, de te sem fogod soha. Mi lenne, ha az élet nem a miénk lenne és csak úgy mindenféle előrejelzés nélkül beleavatkoznánk, aztán a következményeket nem várjuk ki csak továbblépünk. Mindig ezzel játszottunk, mintha nem fájna, el is hittük, nem is érezzük, csak a tudatunkban él, hogy kevesebbek lettünk. Nem kell, hogy megváltsuk a világot, gyerekek vagyunk mindketten, nem kellenek a folyamatos intelligens társalgásokat követni, csak néha kiszökni a csillagok alá egy üveg borral, és ha kell hallgatni hosszú perceken át, hogy megnyugodjunk, érteni másikat, és a magunk kusza módján, szeretni is őt. Hiányzol most. Most nagyon, de ez elmúlik, mert eltakarom, felköltöztem egy ingatagon felszínes világban, te is meg én is lassan elhisszük, hogy ez a valóság, csak lesz egy kellemetlen váratlan érzés néha, hogy valaminek nem így kellene működnie. Au revoir

I just feel too much.

Mondogatom, mondogatom annyira, hogy éretlemetlenné, sőt viccessé válnak a szavak,  és minden gondom megoldódik azzal, hogy azon kezdek el gondolkodni, hogy miért pont ehhez az alakhoz tartzozik ez a jelentés. Aztán hagyom az egészet, és megint agonizálok, azt mérlegelem, hogy a vörösbor javítana, avagy rontana jelen helyzetemen. Miért teszek akkor mást, mert kenhetem valamire a felelősséget, nem azért, mert ezzel józanon nem akarok szembenézni, pusztán azért, mert a felelősséget nem akarok vállalni. Struccpolitikából ötöst kaptam volna. Eddig.