Zsoltár bájoláshoz, bájoló búcsúhoz

Ha egyszer megszűnne minden, mosolyognom kellene
gyönyörűnek találnék mindent, és tiszta fény mosná az arcom,
ölbe vennélek, átölelnélek, és mesélnék mindenről,
halvány aranyfonállal kötném össze az álmot a valósággal,
elfeledtetnék mindent, és a csomók között megbékélnék a világgal.
Suttognék, hogy csak te halld, és te is lásd, amit én.

A szavak keleties dallammá sodródnának, emlékezetet formálva,
halkan duruzsolna, és neked is mosolyognod kellene, hogy mennyire szép.
Nem fájna itt hagyni, nem fájna nevetni, semmi sem fájna, hanem abban a percben
valami új születne a világra azért, hogy könnyebb legyen menni.
A fény könnyű párává olvadna, és harmatosan leomlana a lelkeken,
felragyogna még egyszer utoljára és soha szebben.

Az utolsó sóhaj, egy közös mély levegővétel lenne a világgal együtt,
amikor a belégzéssel már nem az életben maradás a cél, amikor minden súlytalan,
a kilégzés pedig véglegesít, nem valami újat indít- gyönyörű lét.
Nem kell szebb, a világgal egy percre egy lehetek, és a rendjét beteljesítem.
Csendet hozok, fényben ragyogó vízcseppeket, könnyű május eleji szelet.
Rebbenő tincseket, remegő kellemet, sejtető, ködös tekintetet.

Neked hajlandó lennék elmondani, hogy miért szép a szerelem,
hogy miért lábad könnybe a szeme, annak aki nevet,
miért akad benn a sóhaj a megfelelő pillanatban, azt akár többször is,
hogy milyen érzés, amikor felelőtlenül szeretsz,
hogy milyen gyermetegen törékeny a felnőtt lélek,
hogy a szellő lángot egyszerre szít és olt. Mesélek.

Egybefonódna a képzelet és álom, az aranyfonal mindkettőnket átfon,
mantra ritmusban ringatna a percben. Csitítani foglak.
Menj túl közel, ha az kell, gyűlölj, ha gyűlölnöd kell.
Mindig tudd, hogy neked mi kell, nevessen a tekinteted,
imádd a fáradt mosolyt, ami mindig a legőszintébb és legszebb.
Fogadd örökbe a lehetetlen, ruházd fel az álmok szép hitével.

Lágyan fog imába szitálni a hangom, kecses árnyék mozdul a falon,
lehull az emlék, megmerevedik a hajnal illata, és egy percre minden elhallgat.
Ha máskor nem akkorra megbántam, hogy bántottam,
hogy nem jókor és jó helyen voltam, hogy károdra hibáztam.
Az érzelmekkel túl bátran hintáztam, nem jókor hallgattam.
Abban belefagyott mozdulatban, még érzem hogy vétkeim feloldozod.

Suhogó dallamként fuvoláznak a képek, csermelyként duzzadnak,
majd elfogynak, majd új erőre kapnak. Véget ért valami.
Búcsúval, elengedve, feloldozva, újra megmelengetve.