Szóval köztelező jelleggel szenvedünk, szenvedek, hogyha kell. De legyünk hálásak, legyek hálás, minden pillanatért, ami van. Szenvtelenul tudnám kiönteni ide minden apró pillanat-illanat változásom, tárgyilagosan levonni a következtetéseket. Rájönni, hogy... Mire is akarok rájönni, hisz minden kristálytiszta. Csak ugyanakkor, semmi sem az.

Ezért van az, hogy mosolyogva vagyok képes elmesélni a csődjeimet, hogy mosolyogva tudnék gyilkolni, ha úgy adódik. Aztán mosolyogva törlöm le a könnyeimet, tudom mennyire vagyok gyenge, hogy mire van szükségem, hogy már nagyon állnom kellene, és nem a szoba szélén ücsörögni. Halkan beszélni, hogy halld, beszélni olyan dolgokról, hogy többé ne rettegj a hallgatásomtól. Elmesélném, hogy tulajdonképpen mennyire szeretek élni, hogy az ember tudja, hogy fiatalon hal meg, hogy miért áldott dolog, ha rosszul reagálod le a stresszes helyzeteket. Mikor is érzed magad igazán élőnek? Aminek valahol egy egészen kicsit, vagy nagyon fáj, hogy épeszednél tart a fájdalom. Felhúzod a térdeid, és nem érzed, csak azt a tompa mellkasiközépi fájdalmat, hogy te nem akarod elveszíteni, az ürességet, hogy a rengeteg embernből eggyel kevesebb. Akire ezentúl nem számíthatsz. Örülök, mert még mindig képes vagok naívan szeretni, mert a fájdalom ennek a bizonyítéka, hogy még mindig gyerek vagyok.

Legszebb árnyalata

Van az, amikor redukálódik a kezdeti düh, és egy csomó olyan dolgot meglátsz az éjszakában, amit korábban nem. Vannak olyan pillantások, amik nem jelentenek semmit. Aztán lehunytad a szemed, kifújtad a füstöt. Jelentést kapnak a meg nem történtek, az elhallgatottak, a csendben eltűnők.

A központ fényei már egészen sápatagok emberek nélkül, és te még mindig itt vagy. Nyilván a kiváltságosoké a gondtalan élet, a rockabilly még döngicsél a rádióból, és megpörget, talán neki is azon jár az esze, hogy ez egy jó szám, és mennyire vicces lenne itt a fényűzés fellegvárában fiatalkodni egyet. Ja hogy én az év 365 napjában, az év ötvenkét hetében a hét mind a hét napjában, a nap mind a huszonnégy órájában fiatal vagyok. Így más. Azért jól esik ez a töltet, a hülye mosolyod, de minek szőkültél ki. Most tényleg? Kell ez nekem így lassan este kilenckor? Tudod mikor érek haza, hogy domestosszal még felmossam a gang rám eső részét? Na, ez az.

A jelentéktelenségek a legmegmosolyogtatóbbak, visszaidézni azokat a pillanatokat, amikor épp semmire sem gondolsz, de közben már megváltottad majdnem a világot a kis kusza gondolatmeneteddel. Még mindig nincs kilenc óra, és már nem tudom, hogy én vagy a kimerültség írok. De írok.

Szóval, miután lefertőtlenítettem a kis járdarészünk, mert Isten óvja Budapest lakosságát a kellemetlen fertőzésektől, akkor ott fogok ülni, és kiveszem a világoskék dobozból a majdnem utolsó szálat, kiszámolom, hogy  a sulibamenet, akkor még lesz egy. Oh, és már holnap délre órára is megyek, a kiselőadást el is felejtettem, ilyen az időmillomosok sorsa. Szóval a késő esti tiszta betonon majd leülök dohányozni, és eszembe fog jutni, az az utolsó előtti pillanat, amikor már érzem a meleget, és minden abban a szent percben semmissé fog válni, de majd még kicsit kapálózom, hogy benne maradjak, de a valóság úgyis győzni fog, és kirángat.

Sokkal jobban írok, ha nem érzek. Most meg nézem a drunkdial listám egyetlen potenciális személyét, és szinte semmit sem érzek abban a csókban, ami nem vele csattant el. Egyszerűen annyira hiányzik, hogy... amennyire nem gondoltam volna. Tényleg a legjobbakat kívánom neki, de nagyon nehéz nélküle, és végül is egy felnőtt vagyok, akinek meg kell értenie, hogy a végleges döntéseknek van csak értelme, nem a gyermetegen apró dolgoknak.

Kerestelek ma. Tényleg. Hívtalak volna, de ugyan minek. Naiv szerencsétlenség és düh.  Mondj okosabbat, de most mit kerteljek tovább. Basszameg szeretlek. Én sem, és te sem akartad. És vége. Itt. Már majdnem egy hónapja.

Meg kell tanulnom megint szenvtelen objektivitással írni. Saját érzelmeim nélkül.

One way out

De mégis melyik az?
Jobbra, balra, előre, vagy hátra?

Hát táncoljuk el, vagy inkább ne. Inkább menj el. Ne. Inkább maradj. Nagyon kellene valamit mondanom, de jobb ha csendben maradok. A tisztelet, vagy a törődés, hogy nem akarok neked direkte fájdalmat, vagy bűntudatot okozni. Akkor menj. Mégis azt látom, hogy maradnál, hogy még sosem volt ilyen hosszú egy lépés, hogy sosem volt még ilyen hosszú az  a körülbelül három másodperc, amíg átérsz.

És álljak ott, vagy menjek be. Nézzek oda, vagy forduljak el. Milyen gyönyörű, és beteg koreográfia ez, mert teljesen mindegy, hogy mit csinálok utána, valami iszonytatóan szép eredménye lesz, mert tudod ha fáj azt jelenti élek, és én imádok élni. Fájdalmasan halandó, halandóan fájdalmas lenni. Órákig játszani a szavakkal, amik semmit sem akarnak néha mondani, néha meg annyi minden van mögöttük hogy nem is érdemes már azt a falat lebontani.

Helytelen, mert amit érzek az nem harag, vagy düh, hanem jelen pillanatban kellemetlen mellkaskörnyéki fájdalom. Nem enyhül, nem feledhető, de lehet a karcos felületén dolgozni, vannak szépséghibák, de a tökéletlenség a legcsodálatosabb emberi tulajdonság. Hát maradok tökéletlen pár rovátkával. Sajnálom nem megy, nem tudok olyat írni, hogy bántsalak, hogy kitegyelek innen, hogy lezárjalak, csak a pillanatokat érzem. Sosem éreztem magamat élőbbnek, mint most, sosem figyeltem jobban saját magamra. Oh. Hát még most írom le. Nem fejezem be ezeket.

Nagyon...
Szeretném, hogy...
Nem tudok, így...

Mert nem tudom mi az igazság. Ezt egyedül te tudod.

I lost her.

and it hurts...

so much.

Szia Anya!


Kezdem levelem ezerszer, és be nem fejezem. Szeretlek. Máshogy mindeképp, tégy bármit. Szeretlek.

Hiányzik, hogy légy, amikor szeretném, hogy légy, amikor felnövök, és annyiszor, de annyiszor egyedül vagyok. Neked már már voltam ekkor. Szeretlek. Szeretlek, mert szent kötelességem, meg mert egészen egyszerűen szeretlek. Nem haragszon, nem fáj. Szeretlek.

Kérhetném, hogy légy csak az enyém, hogy legyen altatóm, hogy nekem egyedüli, és megálmodott személy légy, de nem kérem. Te is vagy, és én is vagyok. Megállíthatatlanok.

Sunset, October, You

Októberi széllel keveredika  felejtés illata. A színes levelek felébresztenek valamit, ami kisesik a városból. Megunt házak között , nincs zöld, nincs szín, nincs gyermekkor.

Más érzés, más illat, új nő. Megnyugtató, túlságosan is biztonságosnak érzem ragaszkodó ölelését, hogy ébren néztem a sötét eget; hogy a takaró alatt átfontak karjai és lábai. Szerettem akkor.

Szerettem ott a város mögött, a csendben, senki által sem ismerve megcsókolni őt hosszan. Az olcsó cigi íze a száján nem volt ismerős. De soha jobb csókot nem csókoltam még, mint akkor az ő dohányízű szájáról. Egymással voltunk. A légzésünk, a gondolataink, a jelentéktelen háttérzaj. Egyszerű örömök, nem várt derült talán-boldogság. Lassan égő meglepetés harminchat fokon.

Hűvös tisztasága a nyárestéknek, ami lassan színes őszbe virágzik át. Nem ismeri el, de itt van otthon, ebbe született, ebben az illatában érintkezett először a nyílt novemberi éggel, ebben született meg az íz, amit a szürkeségbe olvadt kékes füst kölcsönzött neki. Érezzük, hogy változik, hogy átcsap, hóbortos és gyönyörű lesz, és olyan szavak kívánkoznak egyre inkább a számra, amiket le kell nyelnem.

Talán nem is függnek össze a mondataim, és pillanatnyi impresszióim nem jelentenek a szavak mögé bújva semmit.

A városban gyermekkor nélküli felnőtt vagyok, saját személyazonossággal, identitással. Hogy ki is, és ki vagyok. Kinek mi, de eredeti és igazi, aki szeret.Nem felejtett el. Égek még mindig harminchat önmagában teljes celsius fokon. Véremmel, személyiségemmel, kreált elképzeléseikkel.

Ilyenkor a másszínű nap alatt. Érzem magamat, Téged. Értem, mert tetszik, mert szeretem, ezért vagyok. Élek.

Hey Sweet

Első ízében

Még sosem ennyire tisztán.

Az első olyan, hogy nem is igazán tudod mi történik, csak érzel valami idegen dolgot. Odabent. Mélyen. Halványan sajog, ahogy felismered.

Olyan ismerős ez, olyan megnyugtató, de valahol rosszat jelent.

Készülsz kétségbe esni, kapkodni, gondolkodni. Gondolkodni, gondolkodni, gondolkodni. Talán most már elég közel van, hogy megírd. Elég közel, hogy felkavarjon, hogy fájjon.

Elég közel, hogy mazochista naivitással szeretni tudd. Ennél a pontnál rögtön rádöbbensz buta félmosollyal, hogy késő.

miss you, miss you not...

J.B.V.

Annyira reménytelen belekezdeni ebbe a bejegyzésbe, mint sok hasonló más ilyen műveletbe, mégis meghallottam ezt a számot, Kedves. Valami megmozdult bennem, egy el nem varrt szál, egy meg nem írt vers, pár rád áldozott szó, a szavaid, a hangod, a nevetésed, minden. Mintha szerelmes lennék, de nem.

A szerelem a gyerekeknek való, de mégis annyi minden maradt itt, amikor azt hiszem, hogy már rég mindent elraktam, ami rád emlékeztetett. Nem, ez csak illúzió volt, hozzájuk sem értem idáig, és nézd meg, most mégis írok. 

- Neked hiányzik, ugye?

- Igen.

Nem tudtam hazudni, mert nem vagy egy könnyen feledhető egyéniség, és most utott el a tudatomig, hogy hibáztam, hogy annyira foglalkoztam mindennel, mint a felesleges lázadással, hogy életben tartsam a rég halott dolgokat, hogy minden, ami fontos, akkor lényegtelenné vált. Bocsánatot ezért a legnehezebb kérni, a rengeteg önzésért, mert azt hittem, hogy egy másik irányból érkező sértettség miatt bármit megtehetek. Egy két lábon élő szerencsétlenség voltam, te segíteni próbáltál annak ellenére tudtuk, hogy a döglött macskát rugdosom, de ennek örömére bölcsen felégettem mindent, és egy éjszaka alatt mindent tönkretettem.

Felbontottam minden ki nem mondott szövetséget, ami köztünk létezett, minden rám áldozott percedet, amikor megláttad, hogy ki is vagyok én, hogy nem ítéltél el, és nem voltam akkor, amikor neked szükséged lett volna rám. Ehelyett telibe... ehelyett... megfeledkeztem a múltról. Eldobtam ezt is.

Oly sokáig maradtam annyira a felületen, hogy a sérülések szép lassan hegedtek, és most az egészségesnek vélt lelkem tapogatva ott maradt egy nyílt seb, amit én vágtam. A nyaraim, és a nyáréjszakáim a tieid maradnak a nevetéseké, a semmitmondó, de fontos beszélgetéseké, az ölelésedé. Mostmár a hiányodé.

Soha többet nem fogok megtörni ezzel a témával kapcsolatban, de véget vetek minden kicsi hazugságnak, és az elbaszott évemnek, és mindennek, ami velem történt, és fájt, neked viszont hagyok helyet, mert remélem, hogy tényleg történt valami igazi barátság-féle közöttünk. Nem hiszek a véletlenekben, Petite Cherie, nem hiszek abban, hogy véletlenül találtunk egymásra, van bennünk valami, ami alapjaiban mondd ellent a világgal, valami, ami csak az enyém és tiéd volt, ami haldoklik most. Valami, amitől, hála Neked különlegesnek éreztem magam. Valamiért, amiért a magam kis elcseszett módján mindig is szeretni foglak.

You're wonderful. You are truly wonderful. And I... I... miss you.

And you miss me not.

kívánok annyi félrecsókolt, elrontott csókot,
annyi keserű bizsergő nyomot,
annyi elvesztegetett elsőséget,
annyi feledhető, üres bókot

amennyit csak nő minden megalazottságát összevetve elviselni képes.

kívánom neked azt az ürességet,
azt a véget nem érő kételyességet
azokat az értelmileg ködös órákat,
amikor rájössz hogy tested lelkednek üres bábja

kívánom mindet, sosem a legjobbakat remlélve

akarom, hogy érezd azt a cigerattahomályt,
amikor egyedül ülve, szemed marva
semmi jót nem vársz
csak az elszakadást

és legutoljára

kívánom, hogy annyira képtelen legyél elszakadni
amennyire állítólag szeretni vagy képes
kívánom, hogy tapasztalad meg az igazi poklot
mielőtt kimondod, hogy...

fájjon, de mélyebben mint az engedett felszín
hasogassan minden apró szilánkja
szembesülj teljes színében a világgal
és reszkess, tudd meg, hogy annyira nem rossz

csak tanuld meg, hogy annyira nem rossz

Lélegzet-szakadás

Lélegzet-szakadás

Egymásba fullad a pára,
meg-meginog a teher válla.
Mélyről fakadva vágy-ölel
levitációs illanásban,
felemésztődve lassú égésű lobbanásban.

Budapest, 2013.03.20.

Az a kérdés nem kellett volna. Az a tudodmelyik. Ébredj fel a tagadásból, és nézz szembe azzal, ami megtörtént. Köszöntem.

Befejezés margójára

Nem foglak többet kérni, hogy maradj távol, nem szeretném, hogy távol legyél, mert nem fogok több falat építeni, közéd és közém már nem. Már nem hiszem el, hogy nincs ember akiért ne lehetne bevállalni a kockázatot. A kockázatot, hogy néha sérülhessek, és a rosszabb részét, hogy én is bánthatlak, ha túl közel vagy. Az én sebeim begyógyulnak, mert mindig begyógyulnak, de azt nem tudom megmondani, hogy én mélyre szántok, és mekkora kárt okozhatok.

budapest by night

Dolgok, amit csak Budapesten, csak éjjel és csak 2-3 sör után tudhatsz meg:

1. A költők nem hiába alkoholisták és ténferegnek az utcán. Egy tisztességes szerelmi vallomás után közlik, hogy gyönyörű az arcod, gyönyörű a szád, elszavalják kötetük nyitó versét, aztán közlik, hogy a másik nő a túloldalon. Na, ő az igazi.

2. A Duna tényleg árad, ha árad, és hatalmas nagy, és jobban jársz ha inkább hibásan beszéled a brit angolt, mintha közlöd magyarul "hogy de én szoktam akarni szexelni". Csak a tisztánlátás nélkül a nemi orientáció fajtáit taglaltuk. Egyébként tök felesleges a skatulyázás, idegen fülek nem értik, és azt mondják, hogy ez nagyon édes volt.

3. Ha találsz a buszon egy méhecskét, és 15-7 éves fiúknkak mutatod, az egyiknek méhész a nagybátyja megtudhatod, hogy tilos kipöckölni szegényt az ablakon, ha az életéért kapaszkodik, mert megbontod a biológiai egyensúlyt. Sőt a méhész unokabátyja, miután elnézésthölgyemez megvilágosultan rámutat a méhre, ami darázs és harap, véletlenül sem csíp, hogy ez a biológiai egyensúly, és az egész éjszakai busz számára megvolt az élő standupcomedy.

Nem, még mindig nem akarok elköltözni.

Egy apró kis fejezet neked.

Hogyan is lehet egy ilyet elkezdeni, hogy ne legyen túl személyes, de mégis adjon valamit, hogy lehet leírni a jelent múltban, mert jelenből egyre kevesebb lesz, és csak a múlt marad nekünk, vagy inkább rólunk. Akik nyomot hagynak, azokat leírom, kifejezem őket, a legkedvesebb szavaimba öntöm, mondatokká formálom és a blogomba archiválom. Remélem nem fogod elolvasni egyhamar, remélem nem fogom látni, amikor elolvasod, vagy remélem, hogy sokkal, de sokkal később jössz rá, hogy ez valójában neked szólt. Félreértések, és akaratlan jóakarók, olyanok, akik védeni akartak, de kizökkentettek a biztonsági vonal mögül, és jól tették, mert okosabb lettem, érettebb, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból utolsó ízemig őszinte.

 Olyan kérdésekre kértél választ, amiket én sosem fogalmaztam meg magamnak, és meg is válaszoltam őket. Az, hogy jelentesz valamit nem titok, az hogy nem foglak elfelejteni az is biztos, te leraktad a pár mondatos fejezeted nálam, és én megírlak ezért. Okoztál nekem mosolyokat, sokat. Remélem, én is neked párat. Vigyázz magadra.

Bukowski: Dicshimnusz egy Pokoli Nőhöz- fordította: Farkas Kristóf

és legjobban

abban a méregzöld ruhában

és azokra a magassarkú, fényes

fekete cipőkre,

állandóan kurvaanyáztál, mikor ittál,

a hajad előre omlott, te ki

akartál robbanni abból

ami fogva tartott:

kibaszott emlékei egy

elbaszott

múltnak, és

végül kiszabadultál

azzal,

hogy meghaltál,

itt hagyva engem az

elbaszott

jelennel;

halott vagy

28 éve

már, jobban emlékszem

rád, mint bárkire, aki

itt maradt;

te voltál az egyetlen,

aki megértette

az élettel kötött

szerződés

jelentéktelenségét;

mindenki más csak

elégedetlen volt a

nyomorult részével,

szidta

értelmetlenül az

értelmetlenséget;

kérlek
kérlek
kérlek
csak nézz rám
kérlek
hadd legyek naív, vak és buta

csak nézz rám

kérlek...

Zsoltár bájoláshoz, bájoló búcsúhoz

Ha egyszer megszűnne minden, mosolyognom kellene
gyönyörűnek találnék mindent, és tiszta fény mosná az arcom,
ölbe vennélek, átölelnélek, és mesélnék mindenről,
halvány aranyfonállal kötném össze az álmot a valósággal,
elfeledtetnék mindent, és a csomók között megbékélnék a világgal.
Suttognék, hogy csak te halld, és te is lásd, amit én.

A szavak keleties dallammá sodródnának, emlékezetet formálva,
halkan duruzsolna, és neked is mosolyognod kellene, hogy mennyire szép.
Nem fájna itt hagyni, nem fájna nevetni, semmi sem fájna, hanem abban a percben
valami új születne a világra azért, hogy könnyebb legyen menni.
A fény könnyű párává olvadna, és harmatosan leomlana a lelkeken,
felragyogna még egyszer utoljára és soha szebben.

Az utolsó sóhaj, egy közös mély levegővétel lenne a világgal együtt,
amikor a belégzéssel már nem az életben maradás a cél, amikor minden súlytalan,
a kilégzés pedig véglegesít, nem valami újat indít- gyönyörű lét.
Nem kell szebb, a világgal egy percre egy lehetek, és a rendjét beteljesítem.
Csendet hozok, fényben ragyogó vízcseppeket, könnyű május eleji szelet.
Rebbenő tincseket, remegő kellemet, sejtető, ködös tekintetet.

Neked hajlandó lennék elmondani, hogy miért szép a szerelem,
hogy miért lábad könnybe a szeme, annak aki nevet,
miért akad benn a sóhaj a megfelelő pillanatban, azt akár többször is,
hogy milyen érzés, amikor felelőtlenül szeretsz,
hogy milyen gyermetegen törékeny a felnőtt lélek,
hogy a szellő lángot egyszerre szít és olt. Mesélek.

Egybefonódna a képzelet és álom, az aranyfonal mindkettőnket átfon,
mantra ritmusban ringatna a percben. Csitítani foglak.
Menj túl közel, ha az kell, gyűlölj, ha gyűlölnöd kell.
Mindig tudd, hogy neked mi kell, nevessen a tekinteted,
imádd a fáradt mosolyt, ami mindig a legőszintébb és legszebb.
Fogadd örökbe a lehetetlen, ruházd fel az álmok szép hitével.

Lágyan fog imába szitálni a hangom, kecses árnyék mozdul a falon,
lehull az emlék, megmerevedik a hajnal illata, és egy percre minden elhallgat.
Ha máskor nem akkorra megbántam, hogy bántottam,
hogy nem jókor és jó helyen voltam, hogy károdra hibáztam.
Az érzelmekkel túl bátran hintáztam, nem jókor hallgattam.
Abban belefagyott mozdulatban, még érzem hogy vétkeim feloldozod.

Suhogó dallamként fuvoláznak a képek, csermelyként duzzadnak,
majd elfogynak, majd új erőre kapnak. Véget ért valami.
Búcsúval, elengedve, feloldozva, újra megmelengetve.

Igazad volt tudod, bármennyire is vallottuk, hogy felnőttek vagyunk, és már sokmindenen túl vagyunk, végsősoron te is meg én is csak gyerekek vagyunk, akik úgy tesznek mint a felnőttek, és éjjel szöknek ki hintázni, sétálni, folyóparton üldögélni. Te és én, ilyen már nincs közel negyedik hónapja, és mégis rengeteget gondolok rád, talán sosem hittem el, hogy az ennyi, az tényleg ennyi. Sosem tanultam meg, hogy kell a dolgokat tisztességesen elengedni, de te sem fogod soha. Mi lenne, ha az élet nem a miénk lenne és csak úgy mindenféle előrejelzés nélkül beleavatkoznánk, aztán a következményeket nem várjuk ki csak továbblépünk. Mindig ezzel játszottunk, mintha nem fájna, el is hittük, nem is érezzük, csak a tudatunkban él, hogy kevesebbek lettünk. Nem kell, hogy megváltsuk a világot, gyerekek vagyunk mindketten, nem kellenek a folyamatos intelligens társalgásokat követni, csak néha kiszökni a csillagok alá egy üveg borral, és ha kell hallgatni hosszú perceken át, hogy megnyugodjunk, érteni másikat, és a magunk kusza módján, szeretni is őt. Hiányzol most. Most nagyon, de ez elmúlik, mert eltakarom, felköltöztem egy ingatagon felszínes világban, te is meg én is lassan elhisszük, hogy ez a valóság, csak lesz egy kellemetlen váratlan érzés néha, hogy valaminek nem így kellene működnie. Au revoir

I just feel too much.

Mondogatom, mondogatom annyira, hogy éretlemetlenné, sőt viccessé válnak a szavak,  és minden gondom megoldódik azzal, hogy azon kezdek el gondolkodni, hogy miért pont ehhez az alakhoz tartzozik ez a jelentés. Aztán hagyom az egészet, és megint agonizálok, azt mérlegelem, hogy a vörösbor javítana, avagy rontana jelen helyzetemen. Miért teszek akkor mást, mert kenhetem valamire a felelősséget, nem azért, mert ezzel józanon nem akarok szembenézni, pusztán azért, mert a felelősséget nem akarok vállalni. Struccpolitikából ötöst kaptam volna. Eddig.

Sosem szabad túl hamar vagy elsietve, de azt hiszem eleget ültem rajta ahhoz, hogy tegyek egy fél hangos bátortalan kijelentést. Túl vagyok egy időszakon. Volt ebben minden, ami sem tündérmesébe, sem lányregénybe nem illik.  Sőt néha nyomdafestéket sem tűrt, de nincs nyoma sem megbánásnak, sem tagadásnak, mert azt hiszem ez a dal, már a végén szól, és a stáblista elmarad.

Most hagyjuk a harmadik személyt, hagyjuk a feltételes módot és minden más kertelést. Könnyebb lett minden, nem félek, hallgatnak a mindenféle életmegrontó lidércek, és a március végi tél is olyan kellemesen csendes és nyugodt, hogy nem aggódom mi lesz holnap. A mostani kétségeim és reményeim nem olyanok, amiket egy szatirikus szerelmi dráma soraiba lehet önteni, nem vagyok felesleges, sem kihasznált, most vagyok megint én. Igen, ha ilyen felszínes vagyok, akkor az újonnan előkerült magassarkú cipőim társaságában, amikben boldogan billegek be az iskolába, tanulni, egy kávéra, egy beszélgetésre. Van mit csinálnom az életemmel, akkor is, ha épp nem tudok semmit csinálni. Nem állok olyan befolyásoltság alatt, ami a hangulatomat egy érzelmi sinus-fügvénnyé teszi. Most úgy jó, van kedvem mosolyogni, van kedvem semmiségekről beszélgetnem.

Kellett hozzá sokminden, teljes megtagadások, elengedések, szőnyeg alá söprés, beszélgetések, pozitív impulzosok, de most még kicsit részegen/másnaposan az apró lépésektől és változásoktól vannak érzéseim. Nem erőltetettek, vagy feleslegesek, van enerigám, hogy megéljem őket. Túl vagyok, ugyanaz vagyok, aki voltam, és eljött az idő, hogy elengedjem a terheket.

Jó éjt puszi

Amikor kicsi voltam, és Miskolcra költöztünk, nem szerettem abban a nagy szobában egyedül lenni, vagy egyedül elaludni. Megkaptam az esti kakaót, ami a mostani laktóz-érzékenységgel, inkább lenne büntetés, kaptam az estimesét, a puszit, a cirógatást. Mégis eleven az emlék, hogy lámpaoltás után anya megígérte, hogy ha végez a dolgaival odabújik hozzám, és vigyáz rám, amíg alszom. Ilyen nem volt sosem, de jó volt a tudat, hogy lehet hogy mégis ott van utána. Felnőtt fejjel is eleven az emlék. Ilyenkor nagyon hiányzol, Apa.  Mert amikor egyedül éreztem magam, tudom, hogy te is így éreztél. Láthatatlanul is mindig hiányoztál. Talán te is sokszor bújtál oda kicsi énemhez, amikor úgy érezted egyedül vagy. Hiányzol.

abba a bizonyos huncut csillogásba, no bizony abba.

Ez az a nap, amikor ott vagyok, ahol épp lennem kell, akivel lennem kell, azaz saját magammal. Most jó, most tényleg jó, és csak egy kicsire vagyok a boldogságtól.

csak az a huncut kis csillogás.

mosolyok.

Hallgatás és Hiátus

 Hosszas szüneteim nem azt jelentik, hogy megszűnök olyan embernek lenni, aki képes megörökíteni a gondolatait. Vagyis nem teljesen, de ilyenkor bonyolult belenyúlni a nagy ihlető érzelem-kosárba, mert olyan lesz egyszerre, mint egy hangyaboly, felszalad a kezemen, csipked. Na, jó nem, csak egyszerűen nem akarok belekezdeni. Nem is fogok most. 

in memoriam

mesélek egy kicsit a szeretetről, manírok nélkül és nagybetűk nélkül. kicsit posztmodern a világ, kicsit kifordult és néha a legeslegegyszerűbb dolgokat nem vagyunk hajlandóak értékelni, mert nem vattacukor színű a haja, nem használ idegesítő kifejezéseket, csak mosolyog csendesen, békésen, egy rossz szava sincs hozzád, kedvesen érdeklődik, te meg tényleg nem veszed észre. látod, talán azt sem tudod, hogy miről beszéltetek utoljára. én nem. de nem rólam van szó, nem önző és személyes bejegyzés, ez most tényleg a szeretetről, amit ma tapasztaltam. nem érdekel, hogy milyen mélységeket és túlzásokat idéz elő valakiből a veszteség, nekem ezeken felül senki ne magyarázza azt el, hogy ez nem valós, mert gyerekként befogom fogni a fülem és bebújni az asztal alá.

tört magyarsággal, bocsánatkérésekkel és szaggatott légzéssel sosem hallottam szebb dolgokat. elmondva nem ugyanaz, hallani valakit elbúcsúzni élete valós szerelmétől szívszaggató. valahogy csak tőlük hangzik szépen az, hogy 'sosem fogok még egy ilyen kedves és gyönyörű nővel találkozni, mint amilyen ő'. nem használt múlt időt, és megremegett a hangja, nagyon szerette. igazán szerette, ezt a csodálatos és életerős lányt a békés aurájával a természetes mosollyal az arcán. a tervekkel itt maradt ő, aki nem érti hova tűnt, a másik az örökkön erős és bazsalygós. mi sem értjük, és tényleg még megírni sem tudom, hogy mennyi mindent jelntettek nekem azok a sorok, hogyha tehetném újra és újra meghallgatnám. fájdalmas egyszerűségében végre elért valami igazán a lényemhez. nyugodj békében, Marietta. tényleg nagyon szerettünk.

A vintage kockák már elhalványultak a kopott vásznnon, a puha bársonyszékeket felhasították, és egyedül ülök az utolsó előadáson. Régen szólt a jazz, a swing pezsegtek a mosolyok, folyt a pezsgő, az aranyos ragyogásban visszhangzott a nevetés. Most nem szól a szünet végét jelző csengő, nem hajtja szét a csókolózó párokat az idős jegyszedő hölgy, és akárhova nézek már téged sem foglak itt megtalálni, kedvesem. Az emlékek talán valóságosak, a jelenem viszont. Hisz' te is tudod. Már nincs értelme semminek. Korábban, veled, csak veled és higgy nekem, csak neked. Az egész világom. Minek és fejezném be, elfáradt még a sóhajom is, csak óvatosan rámosolygok az egészre. A jellegzetes szalag pörgését jelző hang, már rég eltűnt a valóságból.

 Zavaromban nem tudtam, hogy merre is menjek tovább, a nosztalgia olyan üres, de minden más odakint, kedvesem, olyan idegen. Álmok peregnek szélesvásznon, csillagok szikráznak és örökké élnek itt. Minket senki nem vitt fel oda, látod, ezért haltunk meg, csak te örökre fiatal maradsz, én meg örökre elátkozott az öregedő emlékeimmel. Hallod-e, te egyetlen értelme az életemnek. Mire volt jó az a mosoly akkor, ha most csak a fagyott fekete-fehérek maradtak. Várom már a napot, amikor megint találkozunk, és kapj egy tekintényes fejmosást amolyan klasszikusan hollywoodi stílusban, hogy hogy merészeltél csak úgy minden előzmény nélkül elhagyni, és ha már kissé kibékültünk talán még abba is belekötök, hogy igazán távozhattál volna hősiesebben, mert az a legrosszabb, kedvesem, de tényleg a legrosszabb, amikor utolsó szerelmesen bárgyú mosolyodba fagyva hátrálsz a zebrán, észre sem veszed, hogy a lámpa vált, csak szerelmesed tekintetét keresed, aki kétségbeesetten int ugyan, de hát szerelmesnek és a közeledő villamosoknak beszélhet vagy jelelhet is az ember.

the way i love

Mindig, mindig a lelkemben él; nem mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem mint saját lényem. Így hát ne beszélj arról, hogy leválunk egymástól; ez lehetetlen. (Bronte)

Nem tartozom most magyarázatokkal, úgy érzem ezegyszer senkinek sem. Nem vagyok halandóbb, mint a többi halandó, nem vagyok elveszettebb az elveszetteknél, nem vagyok rosszabb, mint mások, nem vagyok rosszabb, mint én magam. Keressek válaszokat, hogy miért? De miért? Hiszen olyan nyilvánvaló az, ahogy a kimondott szó téli párává formálódik és lecsapódik közöttünk. Kérdésed köszönöm, nem vagyok jól, biztos csak hisztizek, mondanád, de tényleg nem.

Sorolgatom magamban, hogy ez így nem jó, az úgy nem jó, meghallgatom, hogy milyen kis édesen elcseszet vagyok, hogy szükségem van az új arcokra, és akkor ott is van út. Most kell mennem és mindent felégetni, mert én is pótolható vagyok, mindenki az. Lenne kit szeretni, lenne kin túl lenni és én feloldódnék az ürességbe. Tisztán átlényegülnék valami könnyebbé, nem is tudom mivé. Nem szép az, amit adni tudok, a legalapvetőbb emberi dolgok is nehezek nekem, a mosolyom nem tud őszintétlen lenni. Szükségesm van arra, hogy szeressenek, hogy egy kicsi valaki megragadjon, megkínozzon, hogy érezzem már végre egyszer én is, hogy felemésztődjek, kicsit elégjek, kicsit ne legyek egyedül, mert persze lehet sorolni a dolgokat. De te sem tudod megmondani mikor ölelt meg utoljára egy anya, mikor döntöttek le értem egy falat, nekem mindig csak az egyedül hagyott faló marad, azzal a temérdek sok göröggel, akikre nincs szükségem, mert megint kijátszottak. Keresem mindenkiben, kétségbeesetten, tudva, hogy arrébb löknek. Akiben meg meglett volna, az nem lehet, mert nem lehet, mert az élet nem akarja, mert a világ nem akarja, mert meg kell felelni. Mindenkinek. Tökéletesen. Hogyha mégsem a szemedre vethessék, hogy ennyi volt, nekünk is csak egy hatalmas csalódás vagy. Köszöntem.

Napi vers és mayálkodás

Maya VAN. Ablakot pucol, gépel, vagy a körmét
a lábujján. Fürdik az Örök Téma.
Lépdel. Hajladozik. Belátni neki. Ahogy a padlót mossa.

A hajcsatját keresi. Három
cigarettája ég (három főbűne)
a lakás három különböző pontján.
Átrendezi a tükörgyűjteményét. Rágyújt a negyedikre.

Vihetem utána a hamutartót.
Kávét főz. Mayálkodik.
Ejti le magáról a szoknyáját, félkézzel még
behúzza a függönyt. Él.

Persze az ÖSSZESTÖBBINŐ is van.
Mennek az utcán. Férjhez.

Reasons and Regrets

I had no time. Time to say enough, no more please. Time to regret or find reasons. Time to open my eyes real wide. A feldolgozásra, feloldozásra, átgondolásra, döntésekre, to look back, say hellos and goodbyes és megállni, amikor meg kell állni.

Miket érzek, mi történik velem? Lényegtelen lesz úgy gondolom, mert már én sem figyelek rá, kényelmetlenek azok a székek és elviselhetetlenek az emberek. Most sem akarok tisztán látni, vagyis de, akarok, de leginkább csak egy okot keresek, ami mindent egy csapásra hitelesít, ami megmagyarázza, hogy miért folytassam ezt. Rövid idő alatt, ritka sóhajokkal, besokalltam, elfáradtam. Várom még mindig a csodákat.

Nevek és Szavak

 Amikor hajnal háromkor egy úriembernek becézett rumos-whisky akcentussal beszélő pocakos csapzott rocker, azt mondja nekem minden maradék józan beszédkészségét összeszedve, hogy itt az unokaöccse és van egy lakás, ahol van pia, van fűtés és szívesen vendégül látna, akkor hiszek neki. Semmi manír vagy csomagolópapír, csak azt akarta. Nagy nehezen sikerül rávennem, hogy másszon már fel a buszra, ami csak rá vár, ő pedig méltóságát elvesztve visszaesik a  három lépcsőfokon megkönnyebbülök, hogy mind a 194 centijét magasságban és derékban arrébb viszi, úgy hogy teljesen férfiatlanul egy cigivel is lehúzott és a gyújtómról is állította, hogy a sajátja. Szavak. Ő megmondta mit, én megmondtam, hogy nem adieu véletlenül sem hitegettem au revoirral.

 Nevezd el és a tiéd, hallom, de nem. Nevezd el szavakkal, amik üresek, csak pótlékok a valóság rosszul fizetett kurvái, mert hiába ismered a funkciót és jelentést, amivel a hagyományok és az évszázadok felruházták, úgysem kapod azt, amit vársz. Kapsz valamit, ami ideig óráig kielégít, amiknek egy kicsit hiszel, megkapod az utánzatot, kapsz valamit, de tartalmat és értelmet nem. A sok szeretlek és sosemhagylakel után megszűnnek, és visszhangoznak, mint a hetedik kerület macskakövén kopogó csizmád zaja. Hajdanában elhitted, most már csak megérted, kimondod ezzel kifizeted, de úgysem kapsz semmit, csak egy unott sóhajt, és még úgyis bepróbálkozik, hátha adsz neki egy cigit. Kopott ruhájában méltóság híján tovább indul, és elgondolkodsz azon, hogy ki is az áldozat, hogy aki rászorul és megveszi, vagy az aki megteszi és kifizetik, mert aki fizet táplál reményeket, pótlékot és enyhülést remél, ehelyett kap sóvárgást, mert minden kevés. Az örökkéveledleszekek csak béklyók, amik talán ideig óráig tartanak, az egyideignekeressek pedig lassan kivéreztetnek. Itt vagy egyedül a szavakkal, amikkel folyton csak küzdesz, amiket nehéz kimondani, lehetetlen visszavonni, tompán bizseregnek vagy sajognak, de nem az igaziak, mert a hajnal háromkor is nyüzsgő pesti utcákon, részeg emberek százai boldogtalanok, keresnek valamit, amit nem találnak, nem ismernek, és csak az azért járnak el javarészt szombat este, mert kötelességnek érzik, és talán néha-néha remélnek is, hogy ez más lesz. De a buszon rossz a fűtés, a díszkivilágítás már kialudt, és semmi sem változik, csak néha az utcanevek, de sosem a házszámok, és a zajos magányban rádöbbensz, hogy megint ugyanott vagy, te is azt csinálod, és már nem is tudod hogyan élvezhetnéd, mert a hallott szavakban rég nem hiszel, és mégis megpróbálod. Naiv vagy. És be is látod, semmi sem az igazi.