A vintage kockák már elhalványultak a kopott vásznnon, a puha bársonyszékeket felhasították, és egyedül ülök az utolsó előadáson. Régen szólt a jazz, a swing pezsegtek a mosolyok, folyt a pezsgő, az aranyos ragyogásban visszhangzott a nevetés. Most nem szól a szünet végét jelző csengő, nem hajtja szét a csókolózó párokat az idős jegyszedő hölgy, és akárhova nézek már téged sem foglak itt megtalálni, kedvesem. Az emlékek talán valóságosak, a jelenem viszont. Hisz' te is tudod. Már nincs értelme semminek. Korábban, veled, csak veled és higgy nekem, csak neked. Az egész világom. Minek és fejezném be, elfáradt még a sóhajom is, csak óvatosan rámosolygok az egészre. A jellegzetes szalag pörgését jelző hang, már rég eltűnt a valóságból.

 Zavaromban nem tudtam, hogy merre is menjek tovább, a nosztalgia olyan üres, de minden más odakint, kedvesem, olyan idegen. Álmok peregnek szélesvásznon, csillagok szikráznak és örökké élnek itt. Minket senki nem vitt fel oda, látod, ezért haltunk meg, csak te örökre fiatal maradsz, én meg örökre elátkozott az öregedő emlékeimmel. Hallod-e, te egyetlen értelme az életemnek. Mire volt jó az a mosoly akkor, ha most csak a fagyott fekete-fehérek maradtak. Várom már a napot, amikor megint találkozunk, és kapj egy tekintényes fejmosást amolyan klasszikusan hollywoodi stílusban, hogy hogy merészeltél csak úgy minden előzmény nélkül elhagyni, és ha már kissé kibékültünk talán még abba is belekötök, hogy igazán távozhattál volna hősiesebben, mert az a legrosszabb, kedvesem, de tényleg a legrosszabb, amikor utolsó szerelmesen bárgyú mosolyodba fagyva hátrálsz a zebrán, észre sem veszed, hogy a lámpa vált, csak szerelmesed tekintetét keresed, aki kétségbeesetten int ugyan, de hát szerelmesnek és a közeledő villamosoknak beszélhet vagy jelelhet is az ember.