Mindig, mindig a lelkemben él; nem
mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem
mint saját lényem. Így hát ne beszélj arról, hogy leválunk
egymástól; ez lehetetlen. (Bronte)
Nem
tartozom most magyarázatokkal, úgy érzem ezegyszer senkinek sem.
Nem vagyok halandóbb, mint a többi halandó, nem vagyok
elveszettebb az elveszetteknél, nem vagyok rosszabb, mint mások,
nem vagyok rosszabb, mint én magam. Keressek válaszokat, hogy
miért? De miért? Hiszen olyan nyilvánvaló az, ahogy a kimondott
szó téli párává formálódik és lecsapódik közöttünk.
Kérdésed köszönöm, nem vagyok jól, biztos csak hisztizek,
mondanád, de tényleg nem.
Sorolgatom magamban, hogy ez így nem jó, az úgy nem jó,
meghallgatom, hogy milyen kis édesen elcseszet vagyok, hogy
szükségem van az új arcokra, és akkor ott is van út. Most kell
mennem és mindent felégetni, mert én is pótolható vagyok,
mindenki az. Lenne kit szeretni, lenne kin túl lenni és én
feloldódnék az ürességbe. Tisztán átlényegülnék valami
könnyebbé, nem is tudom mivé. Nem szép az, amit adni tudok, a
legalapvetőbb emberi dolgok is nehezek nekem, a mosolyom nem tud
őszintétlen lenni. Szükségesm van arra, hogy szeressenek, hogy
egy kicsi valaki megragadjon, megkínozzon, hogy érezzem már végre
egyszer én is, hogy felemésztődjek, kicsit elégjek, kicsit ne
legyek egyedül, mert persze lehet sorolni a dolgokat. De te sem
tudod megmondani mikor ölelt meg utoljára egy anya, mikor döntöttek
le értem egy falat, nekem mindig csak az egyedül hagyott faló
marad, azzal a temérdek sok göröggel, akikre nincs szükségem,
mert megint kijátszottak. Keresem mindenkiben, kétségbeesetten,
tudva, hogy arrébb löknek. Akiben meg meglett volna, az nem lehet,
mert nem lehet, mert az élet nem akarja, mert a világ nem akarja,
mert meg kell felelni. Mindenkinek. Tökéletesen. Hogyha mégsem a
szemedre vethessék, hogy ennyi volt, nekünk is csak egy hatalmas
csalódás vagy. Köszöntem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése