Néha semmit mondanak a szavaim, néha el is fogynak. Néha elfelejtek írni, és rettegek, hogy soha többé nem tanulok meg újra. Egyszerre érzem magam fiatalnak, és öregnek. Hozzád képest fiatalnak, máshoz képest pedig túl érettnek. Öregedtem már eleget, most hagyok időt, hogy utolérjem magam, és egyszer csak elérjem az életkoromat. Vagy nem tudom, de most is látom, hogy mosolyogsz, és készülsz valamit mondani, amitől én elpirultan fogok a poharamba bújni. Nem, nem kell feltétlenül a kötelező flört, elég csak zavarba hozni.
Ma például nem értem Jausst, és elaludtam az asztalon, de tegnap képes voltam újra meg újra nekifutni annak, hogy saját magam kijavítsam. Így kell elveszíteni úgy egy napot, hogy semmit sem tettem, hogy megakadályoztam. Sőt, még bűntényt is követtem el, ha már amúgy nem volt elég a rovásomon. Ez egy olyan nap, amikor nem tudom visszaolvasni a régi írásaimat, mert nem a saját filteremen keresztül látom, hanem valaki másén, vagy talán több valakién. Ezért hálátlan kurva az írás, mert mire odajutsz, hogy kifejezed a saját gondolataidat, és meg vagy elégedve azzal, amit látsz rájössz, hogy nem lehetsz ilyen önző, mert nemcsak neked szól.
Levágattam a hajam, úgy látszik minden évben muszáj valamit tennem, hogy bebizonyítsam, az én hajam márpedig az enyém. Most például kimásztam a hosszúhajú/bögyös kategóriából, és átjutottam egy olyanba, ahol nem kell hosszasan vasalgatni hátközépig érő hajamat, de ellenben sokkal hangsúlyosabb lett a mosolyom és az arcom. De hát ez nem nőies visszhangzik, és kicsit félek tőle, hogy ezt olvasod és meglátod, hogy azt hiszem, hogy nem tetszik neked. Nekem igen, mert nem húzza a hajam, ha felveszem a táskám, és nem él külön életet, amikor sálat akarok felvenni.
Szóval elrontott sok rossz lépés után, el kellene kezdeni a jókat, és ezt tanulnom tőled folyamatosan, és remélem hogy te is kapsz tőlem valamit.
