Összecsúszva

Nem fogok logikus döntéseket hozni, sőt döntéseket sem akarok hozni, olyanokat, amik nekem lennének jók, mert nem akarok számolni a következményekkel. Ez logikus, nem? Nem önsajnáltató posztot akarok, csak mégis könnyebbnek érzem szavakba foglalni, mint hagyni, hogy ez is átcsússzon az ujjaim között.

Néha nem akarok mást csak elektornikus hegedűt hallgatni felerősített basszus ütemekkel és hanyatt feküdni. Ilyenkor semmit sem érzek, ami kevésbé zavar, mint az a hatalmas katyvasz, ami a fejemben van. El akarom homályosítani a tudatom, nem akarok tudomást venni arról, ami körülvesz, mert azt hiszem eljött az a pont, hogy nem akarok semmit feldolgozni. Az eshetőségeket, a lehetőségeket, a következményeket, amikor nem akarok tovább tisztán látni.

Nem kötődni, mert kötődni nehéz, nem szeretni senkit, mert szeretni nehéz, és elfelejteni az etika-illem-kultúra hármasából belénk ivódott normákat. Ideges leszek minden előzmény nélkül, minden logikát mellőzve teszem, amit teszek, és fáradtnak érzem magam. Tehernek, mert a kétségbeesésem is csak arról szól, hogy végre valaki maradjon már mellettem, hogy végre valakinek az elvesztése miatt ne kelljen aggódnom, hogy egyszer végre szeressenek már annyira, amennyire igénylem. Tegyék meg a lehetetlent, fogják a kezem és kiabáljanak velem, ha kell. De én erős vagyok és megközelíthetetlen sokszor. Ez sem titok, hogy csak kevesen látják meg azokat a pontokat, amikor a térdem megroggyan a pajzs súlyától.

Tényleg nem akarom már. Valaki értsen meg, valaki szeressen és valakire mindig számíthassak.

Promise me tomorrow starts with you...

Érzelgős bejegyzés? James Blunt dalszöveg lett a címe, tehát nem is tudom. Lehet, hogy az lesz.

Már a másiknak írtam, most az ideje, hogy számodra is hagyjak pár sort, amivel sosem fogsz találkozni. Olyan dolog lesz ez, hogy sosem tudod, hány ember fényképének vagy a háttere. Akárhányszor Miskolcon járok kicsit remélem, hogy találkozhatok veled, pedig már annyira a múltam része vagy, hogy fogalmam sincs miért ugrik fel a pulzusom, és miért válnak kuszává a gondolataim. A gimis szerelmek úgy látszik erre vannak ítélve, hogy valami olyan maradandóan mély nyomuk legyen, hogy évek múltán is érzékeny a helye.

Nem tudom már mi az a szerelem, rég éreztem a bőrömön. Annyira sok mindent látok máshogy, mint akkor pár éve azokon a boldog hétköznapokon. Olyan nyugalmat adott a közelséged napról napra, hogy azóta is hiányt szenvedek belőle. Tudod, nagyon szeretnék találni valakit, aki hasonló lesz az életemben, mint te voltál. Akiért volt értelme mosolyt ragyogtatni, aki megérdemelte az ártatlan pírt. Nem is hinnéd el miket mesélnék, pedig megosztanám veled, elmesélném, hogy a világ nem állt meg, és talán megértenéd, hogy most sem felejtettem el, amit ígértem, hogy rám bármikor és bármiben számíthatsz. Tudom, hogy néha még gondolsz rám. Ennyit megérdemel a múltunk. De tartsuk is szépen a helyén a múltat, mert téged már nem szeretnélek magaménak egy életre. Szeretnék valakit, aki megígéri életem legnehezebb éjjelén elalvás után, hogy holnap velem lesz. Mint amikor tudtam minden nap háromkor, hogy másnap reggel nyolckor ott leszel. Nincs ilyen, félreértés ne essék, a te biztonságodat semmi sem tudta még pótolni. Jó lenne látni, hogy rád mosolyoghassak, és arra a naiv valakire, aki a nevemet viselte, a bőrömben élt és nagyon szeretett téged. Még nem tudtam tőlük rendesen elbúcsúzni.

Sosem fogok felnőni. A körülmények változnak, csak a problémák sémái ismétlődnek.

Megteheted. Hallottam és megtettem. Megtették mások is, miért ne lehetne nekem is. Drasztikus lépést akartam hozni. Tessék. Meghoztam és legyek boldog vele. Egyiket a másik után, emelve a tétet, fokozva a hatást. Amit kaptam olyan volt, hogy egyszerűen még most sem találom a hozzá illő kifejezéseket. Még most is kicsit felgyorsul a pulzusom, és érzem az emlékhatást, hogy az adrenalin lüktet az ereimben.

Amikor remegve a porcelán felé görnyedtem és a sav a torkomat, a könnyek pedig a szememet marták az első gondolatom az volt, hogy oda a sminkem, a második pedig, hogy oda minden. Másodszorra már tudtam, hogy az a húsz perc nem elég arra, hogy felforduljon a világ. Remegő kézzel mostam meg az arcom, és a pupillám néztem a tükörbe... néztem, és még csak nem is sejtettem, hogy mennyire szerencsés vagyok, de mennyire.

Az őrület percről percre nőtt, és a tehetetlenség valamelyest mégis eluralkodott mindenkin, és átsodort minket az irracionalitásba, amikor nem vagy abban biztos, hogy mindez veled történik meg, hogy egyáltalán te tetted-e meg, mert az emberek nem szeretik elhinni, sőt képtelenek rá, hogy vannak dolgok, amik olyan következményekkel járnak, amiket nem tudunk visszacsinálni.

"Bármi legyen velem, tudd, hogy szeretlek..."

Az első olyan félmondat, amikor már nem volt visszaút, amikor a véredben van, az enyémben jóval kevesebb, de a tietekben... Nem lesz semmi baj, minden rendben lesz, nem lesz semmi baj... Összekapcsolódtunk valahogy, ahogy belecsöppentünk a katasztrófába, és a halált mindannyian magunk mellett éreztük. A kétségbeesés feltolta az amúgy lelassult pulzusunkat. Mikor lesz már vége, más már nem nagyon járt a fejünkben. Bennem működött a túlélők lelkiismeret furdalása látva, hogy mit művelt veletek, hogy én ilyen könnyen megúsztam.

Ahogy remegő kézzel összeszedtem az iratokat, bediktáltam, kérdésekre válaszoltam. Aggódtam, rohantam ide-oda, hogy minden rendben legyen. Amikor kijöttek már kezdett helyreállni az egyensúly, amikor az autóban ültünk még egy fokkal biztosabb talajt éreztem a lábam alatt. Mégis, amikor beküldtek hozzátok a szobába, akkor tudtam először megkönnyebbülten felsóhajtani. Nevetni is csak azután. De sosem volt még olyan jóleső a nevetés, mint az azt követő reggelen. Túléltük és együtt vagyunk.

Ribizliszínű pillanat

- Ne hidd azt, hogy mindig megmaradsz majd ilyennek. - Csendesen mosolyogva nézem, ahogy a kora délutáni nap aranyos fénnyel játszadozik a tincsein, szinte nem is figyelek arra, amit mond, mert annyira a megbűvöl a percben bujkáló idill.

Üvegtálon rendezgetjük a különböző méretű, ízű és illatú bogyókat. Pirosak, kékek, lilák és valahogy a képisége, a hűvös nyarak illata beférkőzik közénk. Ránézek és sötétnek látom magam hozzá képest, sötétnek és elveszettnek. Nagyon ritkán ragyogok, és nekem nincsenek mézszínű tincseim, amik meglágyítják a pillanatot.

- Szeretlek - mondom félhangosan, és inkább magamnak, mint neki. Egy pillanatra megáll, a keze az enyém mellett megpihen a színes virágokkal tarkított viaszos vásznon, az arcára ülő kifejezés egyszerűen mindent megér. Idegennek hangzanak a számból az ilyen megnyilatkozások.

- Én is téged. - Kuszán elmosolyodik és ismét a tál fölé hajol, hogy az ujjai közé fogjon egy szedret. Apró ránc gyűrődik a homlokán, ahogy nézi, hova is tehetné.

 Egy ideig csak nézem, majd hanyatt dőlök a fonott székben, és hagyom, hogy az arcomat simogassák a napsugarak. Ilyenkor kicsit el merem engedni a jeges rettegést, el tudok mosolyodni árnyék nélkül, és tetszik az, hogy a hajam lazán össze van fogva és a cseresznyét, mint kislányként fülbevalónak használom. Szeretem ezeket a perceket. Ahogy dudorászik magának, hogy a részleteknek fordít meg nem érdemelt figyelmet, hogy tudom minden rezdülésem szemmel tartja anélkül, hogy felém fordítaná a tekintetét. Bíbor és bogyószínű gondolatok fonódnak a sárgás ragyogás hálójába, apró cseresznyevirág díszítésekkel.

- Én mindig ilyen maradok - sóhajtom a szavakat, és ő is tudja, hogy igazam van. Nem leszek világos, ragyogó égitest, pirkadati fény sem, belőlem teljesen más áramlik, engem más erők vezetnek. - Ezért van szükségem rád. - Felé hunyorítok, nézem a kedves fényeit.

Hihetetlenül gyönyörű volt, ő maga is, a bennrekedt könnyeim is. Az ölembe fészkeli magát, és azt az aranyos vízszintes ráncot látom meg a homlokán, amivel a gyümölcsöket rendezgette. Játszadozott a sötét kilógó és kusza tincsekkel, különös gondot fordítva arra, hogy a cseresznyék láthatóak maradjanak. Meg akart belőlem őrizni valami sértetlent, amíg átéljük a kis jelentünket. Nehéz leírni, hogy mennyire vágyottak voltak ezek a percek, hogy a tagadás sűrű burkából ezeket mennyire nehéz meglátni, bevallani, hogy nem megy egyedül, hogy szükségem van arra az édes csókra, aminek ribizli színe volt és édes cseresznye íze.

Crescendo

Fokozódik. Fodrozódik.

Annyiszor szerettem volna, ha kapok egy alkalmat, amikor elszámolhatok végre veled. Az asztalra terítem szépen a lapjaimat, és engedem, hogy kedvedre minden félrenézés nélkül emeld a tétet. Nem kérném, hogy mutasd a lapjaid, mert a te lelkedet nem szeretném látni. Tudom, hogy nagyon fájna, amit ott kellene látnom akkor. Ezért hagynám magam kiszolgáltatni. Igen, ezt előtte sosem hagytam neked. Megszűntél ellenpont lenni nekem, valaki, akire számíthatok, és azóta is sántikálok, ha nincs annyi lélekjelenlétem, hogy méltóságomat összeszedve egyenesen járjak. 

Fodrozódik. Fokozódik.

Melletted sem voltam erősebb, de láttam benned valamit, volt valami annyira szilárd és megrendíthetetlen a személyiségedben, amit végtelenül tiszteltem. Mondhatod nekem ezerszer is, hogy érzelmileg viszont ostoba vagy, de melyikünket akarod átvágni. Vonzott, hogy veled lehessek, hogy rád támaszkodhassak, és mertem bízni benned, annyi átbeszélt este után végre mertem.Támaszkodni rád, és nem gondolkodni azon, hogy vajon boldogulsz-e azzal, amivel én. Nem tetted. Tudod, gyenge volt, és mind a ketten tudjuk, hogy azok a kifogások minősíthetetlenek voltak. Csak nem akartad folytatni, és ezt úgy oldottad meg, hogy én tűnjek hibásnak. Úgy kezeltél, mint egy hülyét, aki nem érti meg az emberi szót, aki már csak azért is lép feléd kettőt, ha kéred, hogy hátráljon. Kit akartál becsapni? Tartottam tőled annyira, ha megkérsz, akkor fogom magam és hátralépek, nem beszélek tovább, és akkor is sértett volna. Nem hazudok, nincs mit takargatnom már. Akkor is fájt volna, csak akkor nem mentek volna rá évek, hogy ismét bízzak olyan feltétlenül, mint benned. Szégyelld magad! Tudtad, hogy rossz ember alól húztad ki a talajt, és a legkevésbé sem bántad meg, hát persze, hogy nem, mert vigaszágon azért mégiscsak tovább jutottál. Nincs mit megköszönnöm ebben a játszmában. Tanulj meg szépen játszani! Úgy, ahogy azt az emberek teszik, mert a makacsságod nem fog társaságot nyújtani, és már én sem. Hiányzol, betöltetlen az a szerep azóta is, de talán nem is várok már senkire.

Felfokoztad bennem a makacsságot, a tagadást, az önmarcangolást. Mindent, amit ahhoz vezetett, hogy méteres falakat emeltem.

Falánk bujaság

sweet. sticky. guilty.

Talán ott kellene kezdeni, hogy ilyen megszállott embereket nem szabad oda engedni, ahol bátran hódolhatnak pattanásig feszülő, belülről hasogató vágyaiknak. Nem lehet megadni nekik a lehetőséget, hogy elmerüljenek az agyuk egy hátsó taktusában élénk ritmust diktáló ösztöneik parancsának.

Ha megérzik a közelséget már úgysem tartod őket vissza, nem tudod nekik józan ésszel elmagyarázni, hogy miért ne érezzék a bőrükön a puha masszát, hogy az olvadt csokoládé nem cseppfolyós szenvedély, hanem díszítőanyag. Magukévá tenni a pillanatot, igen ennek élnek, öt érzékkel hágni keresztül az etika szabályait. Egyszerre érezni a testeden kívül, a nyelveden, a torkodban, a gyomrodban, egyszerre az agyadban.

Kéjes mosollyal nézni, ahogy csúszik, folyik, maszatolódik akár a másikon, akár rajtad. A rabjává válni pillanatok alatt, megpróbálni az érezni, amit a másik érezhet. Az bőre, a receptorai alá bújni, ő általa élvezni azt, amit már képtelenség kontroll alatt tartani. Könnyű habot az ajkáról, krémet az arcáról, simulni, eggyé válni. Felfalni őt, felfalni vele, a kettő között nem lesz különbség.

A tenyeréről, az ujjairól nyalni le a vattacukorszínű sűrű cukormázat, az őrület első sugarával mézzel édesíteni, amit az ész jóváhagy még. Sóhajtani, ahogy érzed az ízét, érzékeled az édes illatát, hallod a lélegzetét, engedsz a nyomásának, ahogy hozzád ér az teljesen más, mert ő is ért téged, és van valami mélyen láncokat feszegető őrület, ami kettőtöket összeköt.

Homályos tekintetének ismered a színét, láttad már ezerszer, nem a ködöt, hanem azt az árnyalatot, amiben az íriszei játszanak. Kiráz a hideg, és közelebb rántod a karjánál fogva, ő nem hátrál sőt, tekintetéhez hasonló vad mosoly játszik az ajkain, és enyhe nyomást gyakorol a mellkasodra, hogy dőlj hátra bátran, ő sem rosszabb mint te. Rajta is szét van kenődve bűnös vágyainak bizonyítéka. Olyan illata van, mint a francia cukrászdáknak, egyszerre édeskés és begyül bele a kávé finom aromája. Lehunyod a szemed és beledőlsz a vesztedbe, hagyod hogy feléd kerekedjen a bujaság.

Karamella, a szeme ilyen színben játszik, ami folyton megégeti a bőröd, mert abban az állapotában, kissé ragacsosan kívánod a legjobban. Belecsábít, mert elhiteti, hogy megérdemled, és te engedsz neki, puszta kézzel akarod, mit sem törődve a fájdalommal, mert a későbbi öröm kamatosan kompenzál. Az olvadt anyag teljesen hatalmába ejt, hirtelen már nem is tudod hogy kezdődött csak folytatni akarod, meg többet érezni belőle. Érezni a vágyat, ami érte és, ami az ízekért felemészt.