Megteheted. Hallottam és megtettem. Megtették mások is, miért ne lehetne nekem is. Drasztikus lépést akartam hozni. Tessék. Meghoztam és legyek boldog vele. Egyiket a másik után, emelve a tétet, fokozva a hatást. Amit kaptam olyan volt, hogy egyszerűen még most sem találom a hozzá illő kifejezéseket. Még most is kicsit felgyorsul a pulzusom, és érzem az emlékhatást, hogy az adrenalin lüktet az ereimben.

Amikor remegve a porcelán felé görnyedtem és a sav a torkomat, a könnyek pedig a szememet marták az első gondolatom az volt, hogy oda a sminkem, a második pedig, hogy oda minden. Másodszorra már tudtam, hogy az a húsz perc nem elég arra, hogy felforduljon a világ. Remegő kézzel mostam meg az arcom, és a pupillám néztem a tükörbe... néztem, és még csak nem is sejtettem, hogy mennyire szerencsés vagyok, de mennyire.

Az őrület percről percre nőtt, és a tehetetlenség valamelyest mégis eluralkodott mindenkin, és átsodort minket az irracionalitásba, amikor nem vagy abban biztos, hogy mindez veled történik meg, hogy egyáltalán te tetted-e meg, mert az emberek nem szeretik elhinni, sőt képtelenek rá, hogy vannak dolgok, amik olyan következményekkel járnak, amiket nem tudunk visszacsinálni.

"Bármi legyen velem, tudd, hogy szeretlek..."

Az első olyan félmondat, amikor már nem volt visszaút, amikor a véredben van, az enyémben jóval kevesebb, de a tietekben... Nem lesz semmi baj, minden rendben lesz, nem lesz semmi baj... Összekapcsolódtunk valahogy, ahogy belecsöppentünk a katasztrófába, és a halált mindannyian magunk mellett éreztük. A kétségbeesés feltolta az amúgy lelassult pulzusunkat. Mikor lesz már vége, más már nem nagyon járt a fejünkben. Bennem működött a túlélők lelkiismeret furdalása látva, hogy mit művelt veletek, hogy én ilyen könnyen megúsztam.

Ahogy remegő kézzel összeszedtem az iratokat, bediktáltam, kérdésekre válaszoltam. Aggódtam, rohantam ide-oda, hogy minden rendben legyen. Amikor kijöttek már kezdett helyreállni az egyensúly, amikor az autóban ültünk még egy fokkal biztosabb talajt éreztem a lábam alatt. Mégis, amikor beküldtek hozzátok a szobába, akkor tudtam először megkönnyebbülten felsóhajtani. Nevetni is csak azután. De sosem volt még olyan jóleső a nevetés, mint az azt követő reggelen. Túléltük és együtt vagyunk.