Nem fogok logikus döntéseket hozni, sőt döntéseket sem akarok hozni, olyanokat, amik nekem lennének jók, mert nem akarok számolni a következményekkel. Ez logikus, nem? Nem önsajnáltató posztot akarok, csak mégis könnyebbnek érzem szavakba foglalni, mint hagyni, hogy ez is átcsússzon az ujjaim között.
Néha nem akarok mást csak elektornikus hegedűt hallgatni felerősített basszus ütemekkel és hanyatt feküdni. Ilyenkor semmit sem érzek, ami kevésbé zavar, mint az a hatalmas katyvasz, ami a fejemben van. El akarom homályosítani a tudatom, nem akarok tudomást venni arról, ami körülvesz, mert azt hiszem eljött az a pont, hogy nem akarok semmit feldolgozni. Az eshetőségeket, a lehetőségeket, a következményeket, amikor nem akarok tovább tisztán látni.
Nem kötődni, mert kötődni nehéz, nem szeretni senkit, mert szeretni nehéz, és elfelejteni az etika-illem-kultúra hármasából belénk ivódott normákat. Ideges leszek minden előzmény nélkül, minden logikát mellőzve teszem, amit teszek, és fáradtnak érzem magam. Tehernek, mert a kétségbeesésem is csak arról szól, hogy végre valaki maradjon már mellettem, hogy végre valakinek az elvesztése miatt ne kelljen aggódnom, hogy egyszer végre szeressenek már annyira, amennyire igénylem. Tegyék meg a lehetetlent, fogják a kezem és kiabáljanak velem, ha kell. De én erős vagyok és megközelíthetetlen sokszor. Ez sem titok, hogy csak kevesen látják meg azokat a pontokat, amikor a térdem megroggyan a pajzs súlyától.
Tényleg nem akarom már. Valaki értsen meg, valaki szeressen és valakire mindig számíthassak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése