Have yourself a merry little one

Vöröses-aranyos-zöldes félhomályunkba gyengéden lebeg az asztali gyertyák fénye, csendes kísérőként lépked mellette Sinatra nehézkesen magával ragadó hangja. Lopva merek csak rád nézni, és fél pillanatokra ottfelejteni a tekintetem a teljesen hétköznapi cselekvéssoraidon. Elemeled egymástól a tányérokat, szétosztod az asztalon, a mozdulataid suhanása nyomán a gyertyák fénye meg-meginog, majd ismét aranyos glóriakört vonnak a halvány csipketerítőre. Elfordulok és összekulcsolom magam előtt a kezem, hogy véletlenül se lásd, hogy néha-néha ha túl közel jössz megremeg és jóleső idegesség fog el, olyankor nem bírok magammal, a szemedbe akarok nézni, el akarom tüntetni a távolságot, a tenyerem alatt érezni a kötött pulóvered, a derekamon a kezeidet, de...

A salátástál még nincs az asztalon, megkönnyebbülve indulok felé, teljesen szem elől veszítve téged, nem is sejtve, hogy hol lehetsz mögöttem, de ha ezzel a görccsel fordulnék hátra rögtön lebuknék előtted. Miért kellett ennek így lennie, nem értem, hogy hozott össze minket a sors szentestére, az ember mindig számíthat a barátjára, amikor épp nem kellene. Te odaát vagy természetesen sorsunkra hagyva minket, remélve a legjobbakat, de a felszínes társalgási formulákon nem jutottunk tovább. Azt is csak képzeltem szerintem, ahogy szólásra nyitod a szád, hogy valami régi dolgot felhozz, ami épp eszedbe jutott, de gyorsan inkább valami mást kezdtél csinálni, hogy ne legyen feltűnő a félbehagyott mondandód.

A lila céklasalátát fej leszegve viszem asztalhoz kerülve még a véletlen szemkontaktust is, egyszer csak a kezeit látom az enyémen. Megállok és próbálok nem zihálni meglepettségemben, fordulnék jobbra, hogy megkerüljem, mintha véletlenül én léptem volna elé és nem fordítva, de nem enged, ő akkor is elém vág. Nem nézek rá, mert érzem hogy a vér már alaposan az arcomba gyűlt, és ezt neki igazán nem kell látnia. Az ujjamról a tálra csúszik a keze, kiveszi és még mielőtt reménykedve hátrálhatnék elkap a csuklómnál, és magához húzott. Nem tudom mikor emeltem fel a fejem, de tudom, hogy a csókjának enyhe tojáslikőr íze volt. A váratlanság volt-e, vagy az emlékek, vagy a melegben oldódó sütiillat, az együtt töltött emlékek visszaköszönő érzete, megszüntette a kettőnk között jégfalként emelkedő távolságot elolvasztotta. Fagyöngyöt nem tartottunk, de akkor is ez volt életem legkarácsonyibb pillanata, amit csak az ajtó ismerős csapódása szakított meg, és egy ismerős köszönés hangja tette örökkévalóvá.

Petri- Férfihang II.

  Csak azt nem értem, miért

  kérdezte olyan szemrehányóan

  a múltkor, hogy „Hát már nem vagyok

  a te kicsi feleséged?” 

  Tíz éve elváltunk.

Óda

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

József Attila. Köszönöm neked.

Mégegy pillanat eszmélete

– Nem tartott tovább öt percnél. Érted?

– Jól hallom, te most épp lelkesedsz? – Intek egyet, hogy hagyja a buta kérdéseket, és inkább figyeljen helyette.

– Csak mi ketten voltunk, és néma csend volt.

– Értem én, szóval, mint a föld alatt tizenöt méterrel.

– Viccelsz? Ez a csend, nem volt föld alatti, inkább... – habozok és beharapom a számat, amíg a megfelelő szavakat keresem.

– Te, tényleg lelkes vagy most.

– Sötét volt, kérte, hogy kapcsoljam le a lámpát, és csak ketten voltunk a csendben. – Kicsit le kellett hunynom a szemem, hogy visszaidézzem.

– Mosolyogsz. – Ő is óvatosan elmosolyodott. – Na, mondd már. Mi volt ott a sötétben?

– Nem szeretném, hogy megments – mondtam elbizonytalanodva, mert nem láttam az arcát, minden mit belőle érzékeltem a halk légzése volt. Rövid szünet után éreztem, hogy nem fog válaszolni. Ültünk a párnák között, tisztes távolságban, de sosem voltunk még ilyen közel, legalábbis én így éreztem. – Fogalmad sincs, hogy miről beszélek, igaz? – Még egy hümmögést sem hallatott, csak a textilsusogás árulta el, hogy épp máshogy helyezkedik.

– Gyere ide – mondta csendesen minden manír nélkül. Nem fecsegtem tovább, mert talán már így is túl sok felesleges dolgot mondtam. Feltérdeltem és közelebb másztam a hang irányába. Tapogatva akadtam rá a kezére, ami határozott volt és maga felé irányított.

Nem voltam benne biztos, hogy mit szeretne, csak húzott kicsit, irányított, és engedtem neki, hogy ezt tegye. A mellkasára húzott, én pedig hallgattam, ahogy ver a szíve. Arra a különös ütemre, amit mindenki dúdol kiskorában, amire kiskorodban annyiszor ringattak el téged is.

– Nem mentelek meg. Csak veled leszek, akkor is ha azt hiszed, nincs szükséged rám. Mert mindig szeretni foglak.

– És ez jó? – kérdezte kissé kétkedve.

– Te nem hallottad a hangját akkor – mondtam lassan és csendesen.

– Akkor itt az ideje, hogy eldöntsd, hogy ragaszkodsz hozzá, vagy elengeded.

– Talán.

Árnyalatnyi szerelmek

Írni szeretnék, nagyon szeretnék, de ez nem könnyű. Unom a szavakat, amik egymást követik, és messziről érezhető, hogy én írtam le őket. A szórend, a szóhasználat.

Mondom a felesleges dolgaimat, írok, holott inkább élnem kellene, és amikor oda jutok, hogy na most írj magadról, valami olyat, ami tényleg bennem van, belőlem jön. Nem tudom megtenni, mintha egy sorompó lenne előttem, ami nem enged tovább lépni. Eddig is ne tovább, mert most jött el az a pont, hogy sérülhetsz, ha kiderül, és mégis nyilvánosság elé teszem. Leírom, mert kibukik. 

Akkor most írok rólatok, akik nekem fontosak vagytok. Nem tudom, hogy névvel, vagy számokkal, csak megteszem. Jó? Mert nem akarok olyan lenni, aki csak a felületen képes élni, és nem mer ásni. 

Először neked köszönöm meg, hogy vagy. Köszönöm. Hirtelen kerültél a képbe, de azóta itt vagy, és igazán fontos részévé váltál az életemnek. Tényleg, és ez azért is lep meg, mert téged minden gond nélkül engedtelek be. Lettél nekem, valaki, aki ír nekem, ha szüksége van társaságra, aki erősnek tűnik, de mégis annyi sebe van, és annyi keresztje, hogy mérhetetlen tiszteletet érzek irányába. Olyan vagy, akit nem akarok terelgetni, irányítani, és úgy érzem, hogy nem is igényled, de ugyanakkor szeretném, hogy tudd, hogy ez nem azt jelenti, hogy veled nem szeretnék törődni, hanem ez azt jelenti, hogy tudlak felnőtt emberként kezelni, mint egy felnőtt barát. Csodás személyiséged van, tényleg lehengerlő. Az indulatok, amik tombolnak benned, az a könnyedség, ahogy szórakozni tudsz, az a bohóság, amivel eléred, hogy sikítva nevessek. Szeretem, hogy nem követelsz rajtam válaszokat, úgy ismersz meg, hogy egy percig sem tolakodsz, hogy ha megölelsz az nem rutinból történik. Őszinteség, ami a lényedből süt, hogy te látod azokat is, amiket elhallgatok két szó között. Hogy nyárestéken palacsintáztunk. Féltettelek, amikor úgy éreztem, hogy bajod eshet, annyira nagyon, és olyan jól esett azon a reggelen és éjjelen megölelni, mosolyogni, hogy minden rendben. Megérdemelnéd, hogy végre kicsit megnyugodj, hogy úgy szeressen valaki, ahogy megérdemled, úgy hogy érezd, soha nem akarod elengedni, szóval érted te ezt. Legyél boldog.

A következő te leszel. Nem két napja ismerjük egymást, de valahogy csak az utóbbi időben érzem irántad, amit érzek. Komolyan a lelki társamnak érezlek, akivel megvan a közös hang, hogy értsük egymást, és már egymás mozdulataiból is olvasunk néha. Minden magyarázat nélkül megérted, amit mondok, mert te is szinte ugyanezeken mész át, még a reakcióink is hasonlítanak. Feltétlen veled szemben a bizalmam. Nevetni, amikor semmi kedvünk hozzá, őszintén, ironizálni, amit csak ironizálni lehet. Szeretlek is téged, mert igen, talán lehet ilyet mondani, azok után, amin átmentünk. Csigabigákat rajzolni, léggitározni. Erős vagy, de érzékeny is, sőt, jó látni, hogy mennyire összetett vagy, és valaki megért, te megértesz.

Oh, te lány. Veled már bizony van múltam, és összehozott minket egy első emeleti lakóhelyiség, ha sokban különbözünk is, olyan vagyunk, mint egy család. Ott vagy, amikor már senki más sincs, a vizsgák alatt ugyanazon a hajcihőn megyünk át. Köszönöm, hogy törődsz velem, hogy ismersz, hogy azonnal lebuktatsz, ha hazudok, hogy tanulhattam tőled, tanulhattam veled, hogy kitartasz mellettem. Talán elég lenne, ha annyit mondanék, hogy köszönöm, hogy egy szobában lakhatom veled, és nem dobsz ki, amikor másnap alkoholgőzösen csak délben kelek, és beszámolok egy újabb potenciális elkövetett hibámról. Hogy veled kellemes együtt lakni, nem mész az agyamra, és hogy képesek vagyunk ennyi ideje elviselni egymást. Nem is kívánhatnék tőletek többet, srácok, mert többet jelent ez sok mindennél, hogy esténként nevethetünk - helyesbítenék - hasamat fogva visíthatok, a legbanálisabb dolgokon, amik már csak nekünk viccesek.

Te pedig, a másik. Ha te nem is vagy mindig itt, szeretünk téged, és sopánkodunk, hogy miért nem vagy már megint itt, holott te is hallhattad volna a legutóbbi életbevágóan fontos mondandónkat, amik ugyan néha megrekednek a semmi-érdekes-másnak határán, de nekünk fontos, hogy ezt is tudd. Van benned valami könnyed, valami naivan optimista, amitől rögtön elmosolyodom. Úgy szeretlek, ahogy vagy, te itt voltál amikor csak te voltál az egyedüli, akit előtte is ismertem, és most nézd meg, mennyi ideje már, és sosem gondoltuk volna ezt öt éve, hogy ide fogunk jönni, és együtt fogunk lakni. Ne félj, hogy még most nem látod a teljes képet, hogy nem érzed, azt a nagy katartikus élményt, hogy tudod mit akarsz csinálni, de nézd meg mennyi minden történt veled, hogy mennyire elszánt tudsz lenni, mennyire tudsz lelkesedni, és ez máris elég ahhoz, hogyha egyszer meglesz a nagy cél, már semmi és senki ne tudjon visszatartani.

Végül pedig te. Hogy miért szeretlek téged, holott ez a világ legnagyobb ellentmondása? Nem tudom. Szólásra nyitom a szám, a hang benn reked, megakadok és a szemedbe nézek. Keresem ott a választ, próbálok olvasni az arcodról, a tekintetedből. Szükségünk van egymásra, valahol olyan mélyen vagyunk összekötve, hogy nem is látjuk a fonalakat. Olyan sok a feszültség ebben, hogy néha sikítani tudnék tőle, hogy miért nincs meg a logikus vonal az egészben. Annyira különbözünk, hogy sokszor nem is tudjuk megérteni egymást, elbeszélünk egymás mellett. Nem tudod, de megadtalak téged, mint valakit, aki értesíthető, ha velem valami történik. Mondhatnám, hogy a barátok vagyunk, de... nem. Te nem az vagy. Mindentől másabb, de ugyanakkor hihetetlenül érzékeny pont, káosz. Mindennek ellenére, nem tudnálak elengedni. Remélem ez neked nem teher. Remélem egyszer meg fogjuk érteni a másikat. 

Let you go

Nem tudom, hogy mit szeretnél, hogy mit szeretnénk még. Engedlek.Tényleg, elengedlek és többé nem tartozol nekem a megbánt botlásokkal, a kötelező szép szavakkal, az érintésekkel, semmivel. Érted? Már nem kötlek meg. Nagyon kérlek, hogy legyél boldog, hogy ne nézz vissza, amikor elmész, mert nem akarom látni a kételyt szemeidben, mert bennem sokkal erősebb, mint azt te valaha is gondolni mernéd.

Ajándék voltál, mind közül a legnagyobb, a legszebb. Talán többet is kaptam, mint egy beteljesült szülinapi kívánságnál várni lehet. Nem foglak többé ketrecbe zárni szép szavakkal, okozott bűntudattal, hogy mindketten tisztábban látjuk a valóságot, mint kellene. Csak édes dolog a tagadás.

Szóval, nem akarlak tovább feltartani. Csak sétálj el szépen, ennyi volt nekünk.

Már megint csörög, egy újabb értetlen hang a vonal végén. A lelkedet nagyjából a százötven és kétszáz között veszted el, attól függetlenül, hogy hanyadik órádat töltöd a nem szűk, de a hangerőszintet tekintve az olasz börtönre hajazó irodában. Azon gondolkodsz, hogy vajon hallatszik-e a hangodon, vagy még elhiszik, hogy ő volt neked az első. A jó keresetért mindent, de amikor elfelejted a boltban, hogy tulajdonképpen mit is akartál enni két órával ezelőtt, az utolsó nevét viszontt hibátlanul felidézed az már jelent valamit.

Nem panasz, vagy csak félig, de mivel ezzel töltöm az időm jelentős hányadát megfordul a fejemben, ezaz. Olyan egyszerűen emberi dolgok, például nagyon régen gondolkodtam azon, hogy mit láthatnak belőlem kívülről, hogy mivel is kellene valójában a szabadidőmet töltenem azon kívül, hogy esténként ágyba rogyok, vagy a reggeli szabad egy órámban megnézek egy sorozatot. Ma szembesültem vele, hogy bizony nem ártana az egyetemen mégegy plusz évet eltölteni, és azzal, hogy nem tudom definiálni a kapcsolataimat.

Egy szabadnapomba telt, még rájöttem, hogy mennyire szükségem van az emberi közelségre, mert nem számít érintésnek ha fóliagolyóval dobáljuk idebent, és hogy nem tudom mit akarok, de jól esne végre azt a valamit kimondani, és nem azzal sakkozni, hogy hol és meddig mehetek el. Önvédelem? Most kivételesen nem, mert nem önként intéztem ezeket. Egy kétségbeesett/elkeseredett üzenet kibukott, a megfelelő embernek, és rádöbbentett a sekélyességemre. Mélyebben kellene, tartalmasabban és pihentebben.

Valahol egy vallomás

Amikor meggyújtottam, minden kényelmes volt, sikerült végre találnom valamit a reményteli és reményteljes között. Szeretlek. Élvezem, hogy rombolhatom magam, legalább kevesebb marad neked elpusztítani. Van valami őrültem mazochista abban, amit csinálok, és a művésznő akár meg is hajolhatni a közönség előtt, mert még ő is elhiszi, hogy nem csak egy karakter a darabban, hanem ő a rendező. A motor, akinek nem fáj semmi, aki uralja az eseményeket. Aztán hirtelen egyedül lesz, és érzi, hogy mennyire tetszik neki az a világ, amit az önámítás táplál. Az érzékeny érintések, hogy mennyire felszabadító, hogy nem kell megfelelni semminek, hogy nem kell vigyáznia, mert a testét teljesen mindegy ki alatt is áll, a saját birtokában van, és akkor árthat, amikor csak akar. Véríz. Pezsdítő a homályosság, ami az illúziókat okozza, azokat, ahol csend van odabent, és a vonatkattogás is kellően távol van, abban a szocreál érából ránk maradt fotelben, ahol kócosan, és minden elegancia nélkül a legnagyobb lelki békével szenderedik az öröklét hitének ködös valóságába.

Füst, ami a tüdejéből visszaárad a levegőbe, bomlasztva. Bomolni, úgy hogy közben valahol, az eldugott, merész egyensúlyérzék nélküli világban megbújik a kezéhez el nem érő remegés. Vágyak, emlékek, cseppek. Vajon hol kezdődik a meghasadás? Ott ahova már nem ér el semmi és senki. A sebezhetőség ott nem létezik, ahol már nincs mit veszteni, erőssé és ellenállóvá tesz, hisz nem kell erősnek és ellenállónak lenned, minden máshol van, a fogalmak minden értelmüket elvesztették. Könny helyett most a füst mar, és annyira nagyon szeretné a lélek, ha képes lenne oda leásni, ahol fáj. Ahol még az ember nem szokott hozzá, ahol a vágyaknak még van értelmük. Van értelme valakit várni, valakiért megtörni, megalázkodni, nedvességbe fulladni. Megszakadni, szaggatni, reménytelen imákat engedni tovarepülni a sötétbe. Micsoda mazochizmus.

Néha feladom a gondolatokat. Néha olyan érzésekbe ringatom magam, amiket nem akarok megélni. Elképzelni, hogy milyen lenne elveszettnek lenni. Teljesen elveszettnek, nélküle levőnek. Olyankor sok a mélység, olyannyira sötét, hogy nem is merek belenézni, még ha vágyom is abba beletemetkezni, hogy visszanyerjem mindazt, amit a hónapok alatt elveszítettem. Valamit kaptam, amiről még most sem tudom, hogy áldás-e. Egyet tudok, hogy akármennyire és fájjon, együtt kell élnem vele, mert ha ezt most kiszakítanánk nem biztos, hogy képes lennék-e pótolni. A hideg átfagyott estéken érzem, hogy javíthatatlan a dolog. Nem lesz könnyebb.

Amiért az 'Üvöltő szelek'

Mindig, mindig a lelkemben él; nem mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem mint saját lényem. Így hát ne beszélj arról, hogy leválunk egymástól; ez lehetetlen.

Én nem törtem össze a szívedet, magad törted darabokra, s ezzel az enyémet is.

Előbb felejtem el az életemet, mintsem téged elfelejtenélek.

Ő sokkal inkább én, mint jómagam. Bármiből van is a lelkünk, az övé s az enyém egy.

Ne hagyj egyedül, ebben a mélységben, ahol nem tudlak megtalálni! Ó, Istenem, ezt nem lehet szóval elmondani. Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva!

Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy lábának nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Jelentéktelen férfi és női arcok, a saját arcom mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt.

Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.

Szeretem a földet, amelyre lép, a levegőt, amelyet beszív, és mindent, amihez hozzáér, mindent, amit mond. Szeretem minden pillantását, minden mozdulatát, szeretem őt teljesen és egészen.

Nem kell minden szerelemnek szépnek lennie, én ezt mondom. Nem kell mindig megváltani a világot az érzelmekkel, mert lehetetlen. A  személyessége adja meg azt, a felszín alatti mélység, ami alapján igazán ítélhetnénk. Valamit ez tesz gyönyörűvé, hogy megmaradt ott, ahol emberi érzelem nem verhet gyökeret. Bővebb recenzió és instant elmélkedés folyt. köv.

reality/unreality

 Vallomássokkal tartozom most már, nem is eggyel. Kimondatlanokkal, valótlanokkal, könnyűekkel, súlyosakkal, olyanokkal, amiket a búcsúzók szoktak elmondani, miután már nincs semmi veszteni valójuk. Nagy játékosoknak mondjuk magunkat, akik mernek bűvészkedni a tétekkel, de mindez csak addig szokott működni, amíg nem kerül veszélybe életünk törékeny egyensúlya, amit mindennél jobban féltünk és óvunk. A legkönnyebb az lenne, ha hermetikusan lezárhatnánk, és semmi sem juthatna el odáig, nem állna fent annak a veszélye, hogy komolyabb kárt szenvedhetünk. Nem is tudom, hogy létezik-e igazi kár, nem is tudom, hogy van-e komolyabb veszteség, hogy a szégyen, amit utána érzünk megéri-e. Miért félünk, hogy veszíthetünk, ha semmi sem marandó, és a fájdalmat is túl lehet élni, legyen az akármekkora nagy. Nem szeretjük ezt hinni, de tényleg ez az igazság, hogy az emberben megvan az erő, hogy túléljen, csak sokszor elveszti a motivációt, és elhiteti magával, hogy a gondok felülkerekednek rajta. Mosoly, nevetés, csók és szerelem nélkül is lehet élni, az érem másik oldala az, hogy nem akarunk, mert már egyszer megismertük az örömöt, amit ez nyújthat.

 Szóval mivel is kezdjem a vallomások sorát, sokkal könnyebb lenne virágnyelven megfogalmazni a semmit. Január végétől kezdve sok minden történt, amit írásba foglalhatnék és végre érdekes is lenne. Kicsit úgy érzem magam, mint a rákbeteg élete utolsó napján, amikor minden fizikai törvényt meghazudtolva életre kel, hogy a családjának hagyhasson egy kellemes emléket magáról, és mindennek úgy tud örülni, mint egy gyermek, mindent megtapasztalhat intenzíven és a maga teljességében. Nem búcsúzni készülök, legalábbis nem tudatosan, de kicsit ehhez tudnám hasonlítani az érzést, hogy sok-sok éven át csak valami szürkés alig áttetsző hálón keresztül nézhettem az életem, és ez sok mindenben megakadályozott, de most, hogy ez eltűnt nem akadályoz meg semmi attól, hogy egyenesen rohanjak bele mindenbe, ami élvezetet nyújthat, és ami egyben tönkre is tehet, ha épp úgy adódik.

Vallomással tartozom, hogy nem vagyok benne biztos, hogy ez a lehető legjobb dolog, ami történhetett velem, mert bár sok jövedéke van, mint a látókör bővítés, de csak fokozatosan látom az elszenvedett veszteségeket is, amiket valahogy nem kezelek annyira jól, mint régebben. Nem bánom, hogy ez van, önként nem változtatnék rajta, de lehet, hogy alakulhatott volna jobban is. Nem vagyok a megbánások embere, nem szeretnék semmit visszacsinálni és egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány megbánt döntésem van az életemben.

 Valótlan, hogy ennyi mindennel tudok többet és ugyanazokat a köröket futom le, erre mondom mindig, hogy csak a körülmények változnak a sémák nemigazán. Valós, hogy még most sem tudom, hogy mit akarok az élettől, azt akarom, hogy az élet végre minimálisan tegyen magáévá, hogy érezzem végre intenzíven. Erősen és húsba markolóan a jövőt.

Story of my life II.

living in pure illusion is the greatest thing ever.

passive

 Összehúzom magam, és mélyen a tüdőmbe engedem a friss levegőt. Itt megnyugodhatsz, szinte hallom ahogy susogja a már egyre erőtlenebb szeptemberi reggel. A csend, ami mindent áthat itt és nem kongó ürességként hasogat, most szinte megborzongat. A páni félelmeimre nem is emlékszem, és bár hiányzik minden, mégsem akarok visszamenni, hanem szép lassan elengedni mindent.

 Mindent. Szép lassan, hogy ne fájjon, és újra eluralkodhasson rajtam az örökös menekvési kényszer. El minden elől, el az élet elől, el a gondok elől, a nehézségek és úgy en bloc a saját kezemmel alakított katasztrófáim elől. Ez megnyugtatna, egy kis időre megbékélnék az átmenetiséggel, hogy semmi sem maradandó, a kételyekkel, az új dolgokkal. Könnyebb lenne. Az újabb kissé jegesebb fuvallat józanít ki, és fázósan markolom meg a pulóverem szegélyét.

 Egy nyár elmúlt, és bár nem éreztem, hogy bármi rossz történt volna velem, iszonyatos a hiátus az életemben, amit újonnan is kitöltetlenül hagyok. Csend, igen, valahol már boldogsággal is tölt el ez az örökös csend, hogy nem hagyok ki egy taktust sem, hogy kellemesen és közönyösen kitölthetek egy újabb pohárt bort. Néha persze én is építkezem illúziókból, és azt teszem, amit nem kellene, de az űr, ami utána marad, hosszasan sajog.

 Húsz. Huszonegy.

Szép estét, Nyár

 Pár búcsúzó sort neked, hogy ne menjünk minden mellett el szó nélkül, és érzem, hogy egyre kevesebb kívánkozik írásba, és egyre több arra a vágy, hogy többet éljek. Itt tartok, még nem 21 évesen, hogy lassan diploma lesz a kezemben, nekem, akinek nem szabad még egy acélcsövet sem a kezébe adni nehogy kárt tegyen benne. Sok-sok élmény, sok-sok új ember, és nagyságrendekkel másabb életvitel.

Vágytam arra, hogy az életemnek ne csak mennyisége, hanem minősége is legyen, hogy ne csak telepedjen rám, hanem élvezzek is, gazdagodjak élményekkel általa. (Hogy aztán ilyen képeslap köszöntő minőségű írásokat produkáljak sorra.) Szóval, annyi mindenkinek kellene megköszönnöm az együttműködést, hogy elég csak rájuk gondolnom és a szívem megtelik tiszta szeretettel, egyfajta hálával, hogy itt vannak nekem, hogy találkozhattam velük, hogy megoszthattam pár órát vagy egy hetet másokkal is. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer itt tartok, hogy végtelen hosszan mesélhetek az élményeimről, hogy mertem fiatal lenni, mertem mértéktelen lenni, mertem felelőtlen lenni, és az által is felelősséget tanulni. Értékelhetem az életet, mert éreztem, hogy mennyire törékeny, értékelhetem a családot, mert valami nagyon hasonlóban volt részem, végre megéreztem, hogy fájdalmas is lehet az elszakadás.

Szeretni, rengeteget szeretni, vagy épp nem szeretni, mert annak is van értelme. Őszintének maradni, akkor is ha épp nem kell. Csendben lenni, kiabálni, káromkodni, nevetni, vétkezni, nevetni, mámorban fürdeni és a Balatonban is, rossznak lenni, jónak lenni, jókat enni, rosszul főzni, palacsintát sütni, kiönteni, felborítani, megjavítani, rossz felé menni, megtalálni az irányt, humorral kezelni a kelletlen helyzeteket. Mindegy is, hogy mi történik, csak a végén érezd azt, hogy megérte.

Story of my life

Sosem voltam elég neked, én pedig tökéletesen kiegyeztem volna veled egy életre. Én így szeretek.

Összecsúszva

Nem fogok logikus döntéseket hozni, sőt döntéseket sem akarok hozni, olyanokat, amik nekem lennének jók, mert nem akarok számolni a következményekkel. Ez logikus, nem? Nem önsajnáltató posztot akarok, csak mégis könnyebbnek érzem szavakba foglalni, mint hagyni, hogy ez is átcsússzon az ujjaim között.

Néha nem akarok mást csak elektornikus hegedűt hallgatni felerősített basszus ütemekkel és hanyatt feküdni. Ilyenkor semmit sem érzek, ami kevésbé zavar, mint az a hatalmas katyvasz, ami a fejemben van. El akarom homályosítani a tudatom, nem akarok tudomást venni arról, ami körülvesz, mert azt hiszem eljött az a pont, hogy nem akarok semmit feldolgozni. Az eshetőségeket, a lehetőségeket, a következményeket, amikor nem akarok tovább tisztán látni.

Nem kötődni, mert kötődni nehéz, nem szeretni senkit, mert szeretni nehéz, és elfelejteni az etika-illem-kultúra hármasából belénk ivódott normákat. Ideges leszek minden előzmény nélkül, minden logikát mellőzve teszem, amit teszek, és fáradtnak érzem magam. Tehernek, mert a kétségbeesésem is csak arról szól, hogy végre valaki maradjon már mellettem, hogy végre valakinek az elvesztése miatt ne kelljen aggódnom, hogy egyszer végre szeressenek már annyira, amennyire igénylem. Tegyék meg a lehetetlent, fogják a kezem és kiabáljanak velem, ha kell. De én erős vagyok és megközelíthetetlen sokszor. Ez sem titok, hogy csak kevesen látják meg azokat a pontokat, amikor a térdem megroggyan a pajzs súlyától.

Tényleg nem akarom már. Valaki értsen meg, valaki szeressen és valakire mindig számíthassak.

Promise me tomorrow starts with you...

Érzelgős bejegyzés? James Blunt dalszöveg lett a címe, tehát nem is tudom. Lehet, hogy az lesz.

Már a másiknak írtam, most az ideje, hogy számodra is hagyjak pár sort, amivel sosem fogsz találkozni. Olyan dolog lesz ez, hogy sosem tudod, hány ember fényképének vagy a háttere. Akárhányszor Miskolcon járok kicsit remélem, hogy találkozhatok veled, pedig már annyira a múltam része vagy, hogy fogalmam sincs miért ugrik fel a pulzusom, és miért válnak kuszává a gondolataim. A gimis szerelmek úgy látszik erre vannak ítélve, hogy valami olyan maradandóan mély nyomuk legyen, hogy évek múltán is érzékeny a helye.

Nem tudom már mi az a szerelem, rég éreztem a bőrömön. Annyira sok mindent látok máshogy, mint akkor pár éve azokon a boldog hétköznapokon. Olyan nyugalmat adott a közelséged napról napra, hogy azóta is hiányt szenvedek belőle. Tudod, nagyon szeretnék találni valakit, aki hasonló lesz az életemben, mint te voltál. Akiért volt értelme mosolyt ragyogtatni, aki megérdemelte az ártatlan pírt. Nem is hinnéd el miket mesélnék, pedig megosztanám veled, elmesélném, hogy a világ nem állt meg, és talán megértenéd, hogy most sem felejtettem el, amit ígértem, hogy rám bármikor és bármiben számíthatsz. Tudom, hogy néha még gondolsz rám. Ennyit megérdemel a múltunk. De tartsuk is szépen a helyén a múltat, mert téged már nem szeretnélek magaménak egy életre. Szeretnék valakit, aki megígéri életem legnehezebb éjjelén elalvás után, hogy holnap velem lesz. Mint amikor tudtam minden nap háromkor, hogy másnap reggel nyolckor ott leszel. Nincs ilyen, félreértés ne essék, a te biztonságodat semmi sem tudta még pótolni. Jó lenne látni, hogy rád mosolyoghassak, és arra a naiv valakire, aki a nevemet viselte, a bőrömben élt és nagyon szeretett téged. Még nem tudtam tőlük rendesen elbúcsúzni.

Sosem fogok felnőni. A körülmények változnak, csak a problémák sémái ismétlődnek.

Megteheted. Hallottam és megtettem. Megtették mások is, miért ne lehetne nekem is. Drasztikus lépést akartam hozni. Tessék. Meghoztam és legyek boldog vele. Egyiket a másik után, emelve a tétet, fokozva a hatást. Amit kaptam olyan volt, hogy egyszerűen még most sem találom a hozzá illő kifejezéseket. Még most is kicsit felgyorsul a pulzusom, és érzem az emlékhatást, hogy az adrenalin lüktet az ereimben.

Amikor remegve a porcelán felé görnyedtem és a sav a torkomat, a könnyek pedig a szememet marták az első gondolatom az volt, hogy oda a sminkem, a második pedig, hogy oda minden. Másodszorra már tudtam, hogy az a húsz perc nem elég arra, hogy felforduljon a világ. Remegő kézzel mostam meg az arcom, és a pupillám néztem a tükörbe... néztem, és még csak nem is sejtettem, hogy mennyire szerencsés vagyok, de mennyire.

Az őrület percről percre nőtt, és a tehetetlenség valamelyest mégis eluralkodott mindenkin, és átsodort minket az irracionalitásba, amikor nem vagy abban biztos, hogy mindez veled történik meg, hogy egyáltalán te tetted-e meg, mert az emberek nem szeretik elhinni, sőt képtelenek rá, hogy vannak dolgok, amik olyan következményekkel járnak, amiket nem tudunk visszacsinálni.

"Bármi legyen velem, tudd, hogy szeretlek..."

Az első olyan félmondat, amikor már nem volt visszaút, amikor a véredben van, az enyémben jóval kevesebb, de a tietekben... Nem lesz semmi baj, minden rendben lesz, nem lesz semmi baj... Összekapcsolódtunk valahogy, ahogy belecsöppentünk a katasztrófába, és a halált mindannyian magunk mellett éreztük. A kétségbeesés feltolta az amúgy lelassult pulzusunkat. Mikor lesz már vége, más már nem nagyon járt a fejünkben. Bennem működött a túlélők lelkiismeret furdalása látva, hogy mit művelt veletek, hogy én ilyen könnyen megúsztam.

Ahogy remegő kézzel összeszedtem az iratokat, bediktáltam, kérdésekre válaszoltam. Aggódtam, rohantam ide-oda, hogy minden rendben legyen. Amikor kijöttek már kezdett helyreállni az egyensúly, amikor az autóban ültünk még egy fokkal biztosabb talajt éreztem a lábam alatt. Mégis, amikor beküldtek hozzátok a szobába, akkor tudtam először megkönnyebbülten felsóhajtani. Nevetni is csak azután. De sosem volt még olyan jóleső a nevetés, mint az azt követő reggelen. Túléltük és együtt vagyunk.

Ribizliszínű pillanat

- Ne hidd azt, hogy mindig megmaradsz majd ilyennek. - Csendesen mosolyogva nézem, ahogy a kora délutáni nap aranyos fénnyel játszadozik a tincsein, szinte nem is figyelek arra, amit mond, mert annyira a megbűvöl a percben bujkáló idill.

Üvegtálon rendezgetjük a különböző méretű, ízű és illatú bogyókat. Pirosak, kékek, lilák és valahogy a képisége, a hűvös nyarak illata beférkőzik közénk. Ránézek és sötétnek látom magam hozzá képest, sötétnek és elveszettnek. Nagyon ritkán ragyogok, és nekem nincsenek mézszínű tincseim, amik meglágyítják a pillanatot.

- Szeretlek - mondom félhangosan, és inkább magamnak, mint neki. Egy pillanatra megáll, a keze az enyém mellett megpihen a színes virágokkal tarkított viaszos vásznon, az arcára ülő kifejezés egyszerűen mindent megér. Idegennek hangzanak a számból az ilyen megnyilatkozások.

- Én is téged. - Kuszán elmosolyodik és ismét a tál fölé hajol, hogy az ujjai közé fogjon egy szedret. Apró ránc gyűrődik a homlokán, ahogy nézi, hova is tehetné.

 Egy ideig csak nézem, majd hanyatt dőlök a fonott székben, és hagyom, hogy az arcomat simogassák a napsugarak. Ilyenkor kicsit el merem engedni a jeges rettegést, el tudok mosolyodni árnyék nélkül, és tetszik az, hogy a hajam lazán össze van fogva és a cseresznyét, mint kislányként fülbevalónak használom. Szeretem ezeket a perceket. Ahogy dudorászik magának, hogy a részleteknek fordít meg nem érdemelt figyelmet, hogy tudom minden rezdülésem szemmel tartja anélkül, hogy felém fordítaná a tekintetét. Bíbor és bogyószínű gondolatok fonódnak a sárgás ragyogás hálójába, apró cseresznyevirág díszítésekkel.

- Én mindig ilyen maradok - sóhajtom a szavakat, és ő is tudja, hogy igazam van. Nem leszek világos, ragyogó égitest, pirkadati fény sem, belőlem teljesen más áramlik, engem más erők vezetnek. - Ezért van szükségem rád. - Felé hunyorítok, nézem a kedves fényeit.

Hihetetlenül gyönyörű volt, ő maga is, a bennrekedt könnyeim is. Az ölembe fészkeli magát, és azt az aranyos vízszintes ráncot látom meg a homlokán, amivel a gyümölcsöket rendezgette. Játszadozott a sötét kilógó és kusza tincsekkel, különös gondot fordítva arra, hogy a cseresznyék láthatóak maradjanak. Meg akart belőlem őrizni valami sértetlent, amíg átéljük a kis jelentünket. Nehéz leírni, hogy mennyire vágyottak voltak ezek a percek, hogy a tagadás sűrű burkából ezeket mennyire nehéz meglátni, bevallani, hogy nem megy egyedül, hogy szükségem van arra az édes csókra, aminek ribizli színe volt és édes cseresznye íze.

Crescendo

Fokozódik. Fodrozódik.

Annyiszor szerettem volna, ha kapok egy alkalmat, amikor elszámolhatok végre veled. Az asztalra terítem szépen a lapjaimat, és engedem, hogy kedvedre minden félrenézés nélkül emeld a tétet. Nem kérném, hogy mutasd a lapjaid, mert a te lelkedet nem szeretném látni. Tudom, hogy nagyon fájna, amit ott kellene látnom akkor. Ezért hagynám magam kiszolgáltatni. Igen, ezt előtte sosem hagytam neked. Megszűntél ellenpont lenni nekem, valaki, akire számíthatok, és azóta is sántikálok, ha nincs annyi lélekjelenlétem, hogy méltóságomat összeszedve egyenesen járjak. 

Fodrozódik. Fokozódik.

Melletted sem voltam erősebb, de láttam benned valamit, volt valami annyira szilárd és megrendíthetetlen a személyiségedben, amit végtelenül tiszteltem. Mondhatod nekem ezerszer is, hogy érzelmileg viszont ostoba vagy, de melyikünket akarod átvágni. Vonzott, hogy veled lehessek, hogy rád támaszkodhassak, és mertem bízni benned, annyi átbeszélt este után végre mertem.Támaszkodni rád, és nem gondolkodni azon, hogy vajon boldogulsz-e azzal, amivel én. Nem tetted. Tudod, gyenge volt, és mind a ketten tudjuk, hogy azok a kifogások minősíthetetlenek voltak. Csak nem akartad folytatni, és ezt úgy oldottad meg, hogy én tűnjek hibásnak. Úgy kezeltél, mint egy hülyét, aki nem érti meg az emberi szót, aki már csak azért is lép feléd kettőt, ha kéred, hogy hátráljon. Kit akartál becsapni? Tartottam tőled annyira, ha megkérsz, akkor fogom magam és hátralépek, nem beszélek tovább, és akkor is sértett volna. Nem hazudok, nincs mit takargatnom már. Akkor is fájt volna, csak akkor nem mentek volna rá évek, hogy ismét bízzak olyan feltétlenül, mint benned. Szégyelld magad! Tudtad, hogy rossz ember alól húztad ki a talajt, és a legkevésbé sem bántad meg, hát persze, hogy nem, mert vigaszágon azért mégiscsak tovább jutottál. Nincs mit megköszönnöm ebben a játszmában. Tanulj meg szépen játszani! Úgy, ahogy azt az emberek teszik, mert a makacsságod nem fog társaságot nyújtani, és már én sem. Hiányzol, betöltetlen az a szerep azóta is, de talán nem is várok már senkire.

Felfokoztad bennem a makacsságot, a tagadást, az önmarcangolást. Mindent, amit ahhoz vezetett, hogy méteres falakat emeltem.

Falánk bujaság

sweet. sticky. guilty.

Talán ott kellene kezdeni, hogy ilyen megszállott embereket nem szabad oda engedni, ahol bátran hódolhatnak pattanásig feszülő, belülről hasogató vágyaiknak. Nem lehet megadni nekik a lehetőséget, hogy elmerüljenek az agyuk egy hátsó taktusában élénk ritmust diktáló ösztöneik parancsának.

Ha megérzik a közelséget már úgysem tartod őket vissza, nem tudod nekik józan ésszel elmagyarázni, hogy miért ne érezzék a bőrükön a puha masszát, hogy az olvadt csokoládé nem cseppfolyós szenvedély, hanem díszítőanyag. Magukévá tenni a pillanatot, igen ennek élnek, öt érzékkel hágni keresztül az etika szabályait. Egyszerre érezni a testeden kívül, a nyelveden, a torkodban, a gyomrodban, egyszerre az agyadban.

Kéjes mosollyal nézni, ahogy csúszik, folyik, maszatolódik akár a másikon, akár rajtad. A rabjává válni pillanatok alatt, megpróbálni az érezni, amit a másik érezhet. Az bőre, a receptorai alá bújni, ő általa élvezni azt, amit már képtelenség kontroll alatt tartani. Könnyű habot az ajkáról, krémet az arcáról, simulni, eggyé válni. Felfalni őt, felfalni vele, a kettő között nem lesz különbség.

A tenyeréről, az ujjairól nyalni le a vattacukorszínű sűrű cukormázat, az őrület első sugarával mézzel édesíteni, amit az ész jóváhagy még. Sóhajtani, ahogy érzed az ízét, érzékeled az édes illatát, hallod a lélegzetét, engedsz a nyomásának, ahogy hozzád ér az teljesen más, mert ő is ért téged, és van valami mélyen láncokat feszegető őrület, ami kettőtöket összeköt.

Homályos tekintetének ismered a színét, láttad már ezerszer, nem a ködöt, hanem azt az árnyalatot, amiben az íriszei játszanak. Kiráz a hideg, és közelebb rántod a karjánál fogva, ő nem hátrál sőt, tekintetéhez hasonló vad mosoly játszik az ajkain, és enyhe nyomást gyakorol a mellkasodra, hogy dőlj hátra bátran, ő sem rosszabb mint te. Rajta is szét van kenődve bűnös vágyainak bizonyítéka. Olyan illata van, mint a francia cukrászdáknak, egyszerre édeskés és begyül bele a kávé finom aromája. Lehunyod a szemed és beledőlsz a vesztedbe, hagyod hogy feléd kerekedjen a bujaság.

Karamella, a szeme ilyen színben játszik, ami folyton megégeti a bőröd, mert abban az állapotában, kissé ragacsosan kívánod a legjobban. Belecsábít, mert elhiteti, hogy megérdemled, és te engedsz neki, puszta kézzel akarod, mit sem törődve a fájdalommal, mert a későbbi öröm kamatosan kompenzál. Az olvadt anyag teljesen hatalmába ejt, hirtelen már nem is tudod hogy kezdődött csak folytatni akarod, meg többet érezni belőle. Érezni a vágyat, ami érte és, ami az ízekért felemészt.