– Nem tartott tovább öt percnél.
Érted?
– Jól hallom, te most
épp lelkesedsz? – Intek egyet, hogy hagyja a buta kérdéseket, és
inkább figyeljen helyette.
– Csak mi ketten
voltunk, és néma csend volt.
– Értem én, szóval,
mint a föld alatt tizenöt méterrel.
– Viccelsz? Ez a csend,
nem volt föld alatti, inkább... – habozok és beharapom a
számat, amíg a megfelelő szavakat keresem.
– Te, tényleg lelkes
vagy most.
– Sötét volt, kérte,
hogy kapcsoljam le a lámpát, és csak ketten voltunk a csendben. –
Kicsit le kellett hunynom a szemem, hogy visszaidézzem.
– Mosolyogsz. – Ő is
óvatosan elmosolyodott. – Na, mondd már. Mi volt ott a sötétben?
– Nem szeretném,
hogy megments – mondtam elbizonytalanodva, mert nem láttam az
arcát, minden mit belőle érzékeltem a halk légzése volt. Rövid
szünet után éreztem, hogy nem fog válaszolni. Ültünk a párnák
között, tisztes távolságban, de sosem voltunk még ilyen közel,
legalábbis én így éreztem. – Fogalmad sincs, hogy miről
beszélek, igaz? – Még egy hümmögést sem hallatott, csak a
textilsusogás árulta el, hogy épp máshogy helyezkedik.
– Gyere ide –
mondta csendesen minden manír nélkül. Nem fecsegtem tovább, mert
talán már így is túl sok felesleges dolgot mondtam. Feltérdeltem
és közelebb másztam a hang irányába. Tapogatva akadtam rá a
kezére, ami határozott volt és maga felé irányított.
Nem voltam benne
biztos, hogy mit szeretne, csak húzott kicsit, irányított, és
engedtem neki, hogy ezt tegye. A mellkasára húzott, én pedig
hallgattam, ahogy ver a szíve. Arra a különös ütemre, amit
mindenki dúdol kiskorában, amire kiskorodban annyiszor ringattak el
téged is.
– Nem mentelek meg.
Csak veled leszek, akkor is ha azt hiszed, nincs szükséged rám.
Mert mindig szeretni foglak.
–
És ez jó? – kérdezte kissé kétkedve.
–
Te nem hallottad a hangját akkor – mondtam lassan és csendesen.
–
Akkor itt az ideje, hogy eldöntsd, hogy ragaszkodsz hozzá, vagy
elengeded.
–
Talán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése