One way out

De mégis melyik az?
Jobbra, balra, előre, vagy hátra?

Hát táncoljuk el, vagy inkább ne. Inkább menj el. Ne. Inkább maradj. Nagyon kellene valamit mondanom, de jobb ha csendben maradok. A tisztelet, vagy a törődés, hogy nem akarok neked direkte fájdalmat, vagy bűntudatot okozni. Akkor menj. Mégis azt látom, hogy maradnál, hogy még sosem volt ilyen hosszú egy lépés, hogy sosem volt még ilyen hosszú az  a körülbelül három másodperc, amíg átérsz.

És álljak ott, vagy menjek be. Nézzek oda, vagy forduljak el. Milyen gyönyörű, és beteg koreográfia ez, mert teljesen mindegy, hogy mit csinálok utána, valami iszonytatóan szép eredménye lesz, mert tudod ha fáj azt jelenti élek, és én imádok élni. Fájdalmasan halandó, halandóan fájdalmas lenni. Órákig játszani a szavakkal, amik semmit sem akarnak néha mondani, néha meg annyi minden van mögöttük hogy nem is érdemes már azt a falat lebontani.

Helytelen, mert amit érzek az nem harag, vagy düh, hanem jelen pillanatban kellemetlen mellkaskörnyéki fájdalom. Nem enyhül, nem feledhető, de lehet a karcos felületén dolgozni, vannak szépséghibák, de a tökéletlenség a legcsodálatosabb emberi tulajdonság. Hát maradok tökéletlen pár rovátkával. Sajnálom nem megy, nem tudok olyat írni, hogy bántsalak, hogy kitegyelek innen, hogy lezárjalak, csak a pillanatokat érzem. Sosem éreztem magamat élőbbnek, mint most, sosem figyeltem jobban saját magamra. Oh. Hát még most írom le. Nem fejezem be ezeket.

Nagyon...
Szeretném, hogy...
Nem tudok, így...

Mert nem tudom mi az igazság. Ezt egyedül te tudod.

I lost her.

and it hurts...

so much.

Szia Anya!


Kezdem levelem ezerszer, és be nem fejezem. Szeretlek. Máshogy mindeképp, tégy bármit. Szeretlek.

Hiányzik, hogy légy, amikor szeretném, hogy légy, amikor felnövök, és annyiszor, de annyiszor egyedül vagyok. Neked már már voltam ekkor. Szeretlek. Szeretlek, mert szent kötelességem, meg mert egészen egyszerűen szeretlek. Nem haragszon, nem fáj. Szeretlek.

Kérhetném, hogy légy csak az enyém, hogy legyen altatóm, hogy nekem egyedüli, és megálmodott személy légy, de nem kérem. Te is vagy, és én is vagyok. Megállíthatatlanok.

Sunset, October, You

Októberi széllel keveredika  felejtés illata. A színes levelek felébresztenek valamit, ami kisesik a városból. Megunt házak között , nincs zöld, nincs szín, nincs gyermekkor.

Más érzés, más illat, új nő. Megnyugtató, túlságosan is biztonságosnak érzem ragaszkodó ölelését, hogy ébren néztem a sötét eget; hogy a takaró alatt átfontak karjai és lábai. Szerettem akkor.

Szerettem ott a város mögött, a csendben, senki által sem ismerve megcsókolni őt hosszan. Az olcsó cigi íze a száján nem volt ismerős. De soha jobb csókot nem csókoltam még, mint akkor az ő dohányízű szájáról. Egymással voltunk. A légzésünk, a gondolataink, a jelentéktelen háttérzaj. Egyszerű örömök, nem várt derült talán-boldogság. Lassan égő meglepetés harminchat fokon.

Hűvös tisztasága a nyárestéknek, ami lassan színes őszbe virágzik át. Nem ismeri el, de itt van otthon, ebbe született, ebben az illatában érintkezett először a nyílt novemberi éggel, ebben született meg az íz, amit a szürkeségbe olvadt kékes füst kölcsönzött neki. Érezzük, hogy változik, hogy átcsap, hóbortos és gyönyörű lesz, és olyan szavak kívánkoznak egyre inkább a számra, amiket le kell nyelnem.

Talán nem is függnek össze a mondataim, és pillanatnyi impresszióim nem jelentenek a szavak mögé bújva semmit.

A városban gyermekkor nélküli felnőtt vagyok, saját személyazonossággal, identitással. Hogy ki is, és ki vagyok. Kinek mi, de eredeti és igazi, aki szeret.Nem felejtett el. Égek még mindig harminchat önmagában teljes celsius fokon. Véremmel, személyiségemmel, kreált elképzeléseikkel.

Ilyenkor a másszínű nap alatt. Érzem magamat, Téged. Értem, mert tetszik, mert szeretem, ezért vagyok. Élek.