Októberi széllel keveredika felejtés illata. A színes levelek felébresztenek valamit, ami kisesik a városból. Megunt házak között , nincs zöld, nincs szín, nincs gyermekkor.
Más érzés, más illat, új nő. Megnyugtató, túlságosan is biztonságosnak érzem ragaszkodó ölelését, hogy ébren néztem a sötét eget; hogy a takaró alatt átfontak karjai és lábai. Szerettem akkor.
Szerettem ott a város mögött, a csendben, senki által sem ismerve megcsókolni őt hosszan. Az olcsó cigi íze a száján nem volt ismerős. De soha jobb csókot nem csókoltam még, mint akkor az ő dohányízű szájáról. Egymással voltunk. A légzésünk, a gondolataink, a jelentéktelen háttérzaj. Egyszerű örömök, nem várt derült talán-boldogság. Lassan égő meglepetés harminchat fokon.
Hűvös tisztasága a nyárestéknek, ami lassan színes őszbe virágzik át. Nem ismeri el, de itt van otthon, ebbe született, ebben az illatában érintkezett először a nyílt novemberi éggel, ebben született meg az íz, amit a szürkeségbe olvadt kékes füst kölcsönzött neki. Érezzük, hogy változik, hogy átcsap, hóbortos és gyönyörű lesz, és olyan szavak kívánkoznak egyre inkább a számra, amiket le kell nyelnem.
Talán nem is függnek össze a mondataim, és pillanatnyi impresszióim nem jelentenek a szavak mögé bújva semmit.
A városban gyermekkor nélküli felnőtt vagyok, saját személyazonossággal, identitással. Hogy ki is, és ki vagyok. Kinek mi, de eredeti és igazi, aki szeret.Nem felejtett el. Égek még mindig harminchat önmagában teljes celsius fokon. Véremmel, személyiségemmel, kreált elképzeléseikkel.
Ilyenkor a másszínű nap alatt. Érzem magamat, Téged. Értem, mert tetszik, mert szeretem, ezért vagyok. Élek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése