Van az, amikor redukálódik a kezdeti düh, és egy csomó olyan dolgot meglátsz az éjszakában, amit korábban nem. Vannak olyan pillantások, amik nem jelentenek semmit. Aztán lehunytad a szemed, kifújtad a füstöt. Jelentést kapnak a meg nem történtek, az elhallgatottak, a csendben eltűnők.
A központ fényei már egészen sápatagok emberek nélkül, és te még mindig itt vagy. Nyilván a kiváltságosoké a gondtalan élet, a rockabilly még döngicsél a rádióból, és megpörget, talán neki is azon jár az esze, hogy ez egy jó szám, és mennyire vicces lenne itt a fényűzés fellegvárában fiatalkodni egyet. Ja hogy én az év 365 napjában, az év ötvenkét hetében a hét mind a hét napjában, a nap mind a huszonnégy órájában fiatal vagyok. Így más. Azért jól esik ez a töltet, a hülye mosolyod, de minek szőkültél ki. Most tényleg? Kell ez nekem így lassan este kilenckor? Tudod mikor érek haza, hogy domestosszal még felmossam a gang rám eső részét? Na, ez az.
A jelentéktelenségek a legmegmosolyogtatóbbak, visszaidézni azokat a pillanatokat, amikor épp semmire sem gondolsz, de közben már megváltottad majdnem a világot a kis kusza gondolatmeneteddel. Még mindig nincs kilenc óra, és már nem tudom, hogy én vagy a kimerültség írok. De írok.
Szóval, miután lefertőtlenítettem a kis járdarészünk, mert Isten óvja Budapest lakosságát a kellemetlen fertőzésektől, akkor ott fogok ülni, és kiveszem a világoskék dobozból a majdnem utolsó szálat, kiszámolom, hogy a sulibamenet, akkor még lesz egy. Oh, és már holnap délre órára is megyek, a kiselőadást el is felejtettem, ilyen az időmillomosok sorsa. Szóval a késő esti tiszta betonon majd leülök dohányozni, és eszembe fog jutni, az az utolsó előtti pillanat, amikor már érzem a meleget, és minden abban a szent percben semmissé fog válni, de majd még kicsit kapálózom, hogy benne maradjak, de a valóság úgyis győzni fog, és kirángat.
A központ fényei már egészen sápatagok emberek nélkül, és te még mindig itt vagy. Nyilván a kiváltságosoké a gondtalan élet, a rockabilly még döngicsél a rádióból, és megpörget, talán neki is azon jár az esze, hogy ez egy jó szám, és mennyire vicces lenne itt a fényűzés fellegvárában fiatalkodni egyet. Ja hogy én az év 365 napjában, az év ötvenkét hetében a hét mind a hét napjában, a nap mind a huszonnégy órájában fiatal vagyok. Így más. Azért jól esik ez a töltet, a hülye mosolyod, de minek szőkültél ki. Most tényleg? Kell ez nekem így lassan este kilenckor? Tudod mikor érek haza, hogy domestosszal még felmossam a gang rám eső részét? Na, ez az.
A jelentéktelenségek a legmegmosolyogtatóbbak, visszaidézni azokat a pillanatokat, amikor épp semmire sem gondolsz, de közben már megváltottad majdnem a világot a kis kusza gondolatmeneteddel. Még mindig nincs kilenc óra, és már nem tudom, hogy én vagy a kimerültség írok. De írok.
Szóval, miután lefertőtlenítettem a kis járdarészünk, mert Isten óvja Budapest lakosságát a kellemetlen fertőzésektől, akkor ott fogok ülni, és kiveszem a világoskék dobozból a majdnem utolsó szálat, kiszámolom, hogy a sulibamenet, akkor még lesz egy. Oh, és már holnap délre órára is megyek, a kiselőadást el is felejtettem, ilyen az időmillomosok sorsa. Szóval a késő esti tiszta betonon majd leülök dohányozni, és eszembe fog jutni, az az utolsó előtti pillanat, amikor már érzem a meleget, és minden abban a szent percben semmissé fog válni, de majd még kicsit kapálózom, hogy benne maradjak, de a valóság úgyis győzni fog, és kirángat.
