in memoriam

mesélek egy kicsit a szeretetről, manírok nélkül és nagybetűk nélkül. kicsit posztmodern a világ, kicsit kifordult és néha a legeslegegyszerűbb dolgokat nem vagyunk hajlandóak értékelni, mert nem vattacukor színű a haja, nem használ idegesítő kifejezéseket, csak mosolyog csendesen, békésen, egy rossz szava sincs hozzád, kedvesen érdeklődik, te meg tényleg nem veszed észre. látod, talán azt sem tudod, hogy miről beszéltetek utoljára. én nem. de nem rólam van szó, nem önző és személyes bejegyzés, ez most tényleg a szeretetről, amit ma tapasztaltam. nem érdekel, hogy milyen mélységeket és túlzásokat idéz elő valakiből a veszteség, nekem ezeken felül senki ne magyarázza azt el, hogy ez nem valós, mert gyerekként befogom fogni a fülem és bebújni az asztal alá.

tört magyarsággal, bocsánatkérésekkel és szaggatott légzéssel sosem hallottam szebb dolgokat. elmondva nem ugyanaz, hallani valakit elbúcsúzni élete valós szerelmétől szívszaggató. valahogy csak tőlük hangzik szépen az, hogy 'sosem fogok még egy ilyen kedves és gyönyörű nővel találkozni, mint amilyen ő'. nem használt múlt időt, és megremegett a hangja, nagyon szerette. igazán szerette, ezt a csodálatos és életerős lányt a békés aurájával a természetes mosollyal az arcán. a tervekkel itt maradt ő, aki nem érti hova tűnt, a másik az örökkön erős és bazsalygós. mi sem értjük, és tényleg még megírni sem tudom, hogy mennyi mindent jelntettek nekem azok a sorok, hogyha tehetném újra és újra meghallgatnám. fájdalmas egyszerűségében végre elért valami igazán a lényemhez. nyugodj békében, Marietta. tényleg nagyon szerettünk.

A vintage kockák már elhalványultak a kopott vásznnon, a puha bársonyszékeket felhasították, és egyedül ülök az utolsó előadáson. Régen szólt a jazz, a swing pezsegtek a mosolyok, folyt a pezsgő, az aranyos ragyogásban visszhangzott a nevetés. Most nem szól a szünet végét jelző csengő, nem hajtja szét a csókolózó párokat az idős jegyszedő hölgy, és akárhova nézek már téged sem foglak itt megtalálni, kedvesem. Az emlékek talán valóságosak, a jelenem viszont. Hisz' te is tudod. Már nincs értelme semminek. Korábban, veled, csak veled és higgy nekem, csak neked. Az egész világom. Minek és fejezném be, elfáradt még a sóhajom is, csak óvatosan rámosolygok az egészre. A jellegzetes szalag pörgését jelző hang, már rég eltűnt a valóságból.

 Zavaromban nem tudtam, hogy merre is menjek tovább, a nosztalgia olyan üres, de minden más odakint, kedvesem, olyan idegen. Álmok peregnek szélesvásznon, csillagok szikráznak és örökké élnek itt. Minket senki nem vitt fel oda, látod, ezért haltunk meg, csak te örökre fiatal maradsz, én meg örökre elátkozott az öregedő emlékeimmel. Hallod-e, te egyetlen értelme az életemnek. Mire volt jó az a mosoly akkor, ha most csak a fagyott fekete-fehérek maradtak. Várom már a napot, amikor megint találkozunk, és kapj egy tekintényes fejmosást amolyan klasszikusan hollywoodi stílusban, hogy hogy merészeltél csak úgy minden előzmény nélkül elhagyni, és ha már kissé kibékültünk talán még abba is belekötök, hogy igazán távozhattál volna hősiesebben, mert az a legrosszabb, kedvesem, de tényleg a legrosszabb, amikor utolsó szerelmesen bárgyú mosolyodba fagyva hátrálsz a zebrán, észre sem veszed, hogy a lámpa vált, csak szerelmesed tekintetét keresed, aki kétségbeesetten int ugyan, de hát szerelmesnek és a közeledő villamosoknak beszélhet vagy jelelhet is az ember.

the way i love

Mindig, mindig a lelkemben él; nem mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem mint saját lényem. Így hát ne beszélj arról, hogy leválunk egymástól; ez lehetetlen. (Bronte)

Nem tartozom most magyarázatokkal, úgy érzem ezegyszer senkinek sem. Nem vagyok halandóbb, mint a többi halandó, nem vagyok elveszettebb az elveszetteknél, nem vagyok rosszabb, mint mások, nem vagyok rosszabb, mint én magam. Keressek válaszokat, hogy miért? De miért? Hiszen olyan nyilvánvaló az, ahogy a kimondott szó téli párává formálódik és lecsapódik közöttünk. Kérdésed köszönöm, nem vagyok jól, biztos csak hisztizek, mondanád, de tényleg nem.

Sorolgatom magamban, hogy ez így nem jó, az úgy nem jó, meghallgatom, hogy milyen kis édesen elcseszet vagyok, hogy szükségem van az új arcokra, és akkor ott is van út. Most kell mennem és mindent felégetni, mert én is pótolható vagyok, mindenki az. Lenne kit szeretni, lenne kin túl lenni és én feloldódnék az ürességbe. Tisztán átlényegülnék valami könnyebbé, nem is tudom mivé. Nem szép az, amit adni tudok, a legalapvetőbb emberi dolgok is nehezek nekem, a mosolyom nem tud őszintétlen lenni. Szükségesm van arra, hogy szeressenek, hogy egy kicsi valaki megragadjon, megkínozzon, hogy érezzem már végre egyszer én is, hogy felemésztődjek, kicsit elégjek, kicsit ne legyek egyedül, mert persze lehet sorolni a dolgokat. De te sem tudod megmondani mikor ölelt meg utoljára egy anya, mikor döntöttek le értem egy falat, nekem mindig csak az egyedül hagyott faló marad, azzal a temérdek sok göröggel, akikre nincs szükségem, mert megint kijátszottak. Keresem mindenkiben, kétségbeesetten, tudva, hogy arrébb löknek. Akiben meg meglett volna, az nem lehet, mert nem lehet, mert az élet nem akarja, mert a világ nem akarja, mert meg kell felelni. Mindenkinek. Tökéletesen. Hogyha mégsem a szemedre vethessék, hogy ennyi volt, nekünk is csak egy hatalmas csalódás vagy. Köszöntem.

Napi vers és mayálkodás

Maya VAN. Ablakot pucol, gépel, vagy a körmét
a lábujján. Fürdik az Örök Téma.
Lépdel. Hajladozik. Belátni neki. Ahogy a padlót mossa.

A hajcsatját keresi. Három
cigarettája ég (három főbűne)
a lakás három különböző pontján.
Átrendezi a tükörgyűjteményét. Rágyújt a negyedikre.

Vihetem utána a hamutartót.
Kávét főz. Mayálkodik.
Ejti le magáról a szoknyáját, félkézzel még
behúzza a függönyt. Él.

Persze az ÖSSZESTÖBBINŐ is van.
Mennek az utcán. Férjhez.

Reasons and Regrets

I had no time. Time to say enough, no more please. Time to regret or find reasons. Time to open my eyes real wide. A feldolgozásra, feloldozásra, átgondolásra, döntésekre, to look back, say hellos and goodbyes és megállni, amikor meg kell állni.

Miket érzek, mi történik velem? Lényegtelen lesz úgy gondolom, mert már én sem figyelek rá, kényelmetlenek azok a székek és elviselhetetlenek az emberek. Most sem akarok tisztán látni, vagyis de, akarok, de leginkább csak egy okot keresek, ami mindent egy csapásra hitelesít, ami megmagyarázza, hogy miért folytassam ezt. Rövid idő alatt, ritka sóhajokkal, besokalltam, elfáradtam. Várom még mindig a csodákat.

Nevek és Szavak

 Amikor hajnal háromkor egy úriembernek becézett rumos-whisky akcentussal beszélő pocakos csapzott rocker, azt mondja nekem minden maradék józan beszédkészségét összeszedve, hogy itt az unokaöccse és van egy lakás, ahol van pia, van fűtés és szívesen vendégül látna, akkor hiszek neki. Semmi manír vagy csomagolópapír, csak azt akarta. Nagy nehezen sikerül rávennem, hogy másszon már fel a buszra, ami csak rá vár, ő pedig méltóságát elvesztve visszaesik a  három lépcsőfokon megkönnyebbülök, hogy mind a 194 centijét magasságban és derékban arrébb viszi, úgy hogy teljesen férfiatlanul egy cigivel is lehúzott és a gyújtómról is állította, hogy a sajátja. Szavak. Ő megmondta mit, én megmondtam, hogy nem adieu véletlenül sem hitegettem au revoirral.

 Nevezd el és a tiéd, hallom, de nem. Nevezd el szavakkal, amik üresek, csak pótlékok a valóság rosszul fizetett kurvái, mert hiába ismered a funkciót és jelentést, amivel a hagyományok és az évszázadok felruházták, úgysem kapod azt, amit vársz. Kapsz valamit, ami ideig óráig kielégít, amiknek egy kicsit hiszel, megkapod az utánzatot, kapsz valamit, de tartalmat és értelmet nem. A sok szeretlek és sosemhagylakel után megszűnnek, és visszhangoznak, mint a hetedik kerület macskakövén kopogó csizmád zaja. Hajdanában elhitted, most már csak megérted, kimondod ezzel kifizeted, de úgysem kapsz semmit, csak egy unott sóhajt, és még úgyis bepróbálkozik, hátha adsz neki egy cigit. Kopott ruhájában méltóság híján tovább indul, és elgondolkodsz azon, hogy ki is az áldozat, hogy aki rászorul és megveszi, vagy az aki megteszi és kifizetik, mert aki fizet táplál reményeket, pótlékot és enyhülést remél, ehelyett kap sóvárgást, mert minden kevés. Az örökkéveledleszekek csak béklyók, amik talán ideig óráig tartanak, az egyideignekeressek pedig lassan kivéreztetnek. Itt vagy egyedül a szavakkal, amikkel folyton csak küzdesz, amiket nehéz kimondani, lehetetlen visszavonni, tompán bizseregnek vagy sajognak, de nem az igaziak, mert a hajnal háromkor is nyüzsgő pesti utcákon, részeg emberek százai boldogtalanok, keresnek valamit, amit nem találnak, nem ismernek, és csak az azért járnak el javarészt szombat este, mert kötelességnek érzik, és talán néha-néha remélnek is, hogy ez más lesz. De a buszon rossz a fűtés, a díszkivilágítás már kialudt, és semmi sem változik, csak néha az utcanevek, de sosem a házszámok, és a zajos magányban rádöbbensz, hogy megint ugyanott vagy, te is azt csinálod, és már nem is tudod hogyan élvezhetnéd, mert a hallott szavakban rég nem hiszel, és mégis megpróbálod. Naiv vagy. És be is látod, semmi sem az igazi.