mesélek egy kicsit a szeretetről, manírok nélkül és nagybetűk nélkül. kicsit posztmodern a világ, kicsit kifordult és néha a legeslegegyszerűbb dolgokat nem vagyunk hajlandóak értékelni, mert nem vattacukor színű a haja, nem használ idegesítő kifejezéseket, csak mosolyog csendesen, békésen, egy rossz szava sincs hozzád, kedvesen érdeklődik, te meg tényleg nem veszed észre. látod, talán azt sem tudod, hogy miről beszéltetek utoljára. én nem. de nem rólam van szó, nem önző és személyes bejegyzés, ez most tényleg a szeretetről, amit ma tapasztaltam. nem érdekel, hogy milyen mélységeket és túlzásokat idéz elő valakiből a veszteség, nekem ezeken felül senki ne magyarázza azt el, hogy ez nem valós, mert gyerekként befogom fogni a fülem és bebújni az asztal alá.
tört magyarsággal, bocsánatkérésekkel és szaggatott légzéssel sosem hallottam szebb dolgokat. elmondva nem ugyanaz, hallani valakit elbúcsúzni élete valós szerelmétől szívszaggató. valahogy csak tőlük hangzik szépen az, hogy 'sosem fogok még egy ilyen kedves és gyönyörű nővel találkozni, mint amilyen ő'. nem használt múlt időt, és megremegett a hangja, nagyon szerette. igazán szerette, ezt a csodálatos és életerős lányt a békés aurájával a természetes mosollyal az arcán. a tervekkel itt maradt ő, aki nem érti hova tűnt, a másik az örökkön erős és bazsalygós. mi sem értjük, és tényleg még megírni sem tudom, hogy mennyi mindent jelntettek nekem azok a sorok, hogyha tehetném újra és újra meghallgatnám. fájdalmas egyszerűségében végre elért valami igazán a lényemhez. nyugodj békében, Marietta. tényleg nagyon szerettünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése