Vöröses-aranyos-zöldes
félhomályunkba gyengéden lebeg az asztali gyertyák fénye,
csendes kísérőként lépked mellette Sinatra nehézkesen magával
ragadó hangja. Lopva merek csak rád nézni, és fél pillanatokra
ottfelejteni a tekintetem a teljesen hétköznapi cselekvéssoraidon.
Elemeled egymástól a tányérokat, szétosztod az asztalon, a
mozdulataid suhanása nyomán a gyertyák fénye meg-meginog, majd
ismét aranyos glóriakört vonnak a halvány csipketerítőre.
Elfordulok és összekulcsolom magam előtt a kezem, hogy véletlenül
se lásd, hogy néha-néha ha túl közel jössz megremeg és jóleső
idegesség fog el, olyankor nem bírok magammal, a szemedbe akarok
nézni, el akarom tüntetni a távolságot, a tenyerem alatt érezni
a kötött pulóvered, a derekamon a kezeidet, de...
A salátástál még
nincs az asztalon, megkönnyebbülve indulok felé, teljesen szem
elől veszítve téged, nem is sejtve, hogy hol lehetsz mögöttem,
de ha ezzel a görccsel fordulnék hátra rögtön lebuknék előtted.
Miért kellett ennek így lennie, nem értem, hogy hozott össze
minket a sors szentestére, az ember mindig számíthat a barátjára,
amikor épp nem kellene. Te odaát vagy természetesen sorsunkra
hagyva minket, remélve a legjobbakat, de a felszínes társalgási
formulákon nem jutottunk tovább. Azt is csak képzeltem szerintem,
ahogy szólásra nyitod a szád, hogy valami régi dolgot felhozz,
ami épp eszedbe jutott, de gyorsan inkább valami mást kezdtél
csinálni, hogy ne legyen feltűnő a félbehagyott mondandód.
A lila céklasalátát
fej leszegve viszem asztalhoz kerülve még a véletlen
szemkontaktust is, egyszer csak a kezeit látom az enyémen. Megállok
és próbálok nem zihálni meglepettségemben, fordulnék jobbra,
hogy megkerüljem, mintha véletlenül én léptem volna elé és nem
fordítva, de nem enged, ő akkor is elém vág. Nem nézek rá, mert
érzem hogy a vér már alaposan az arcomba gyűlt, és ezt neki
igazán nem kell látnia. Az ujjamról a tálra csúszik a keze,
kiveszi és még mielőtt reménykedve hátrálhatnék elkap a
csuklómnál, és magához húzott. Nem tudom mikor emeltem fel a
fejem, de tudom, hogy a csókjának enyhe tojáslikőr íze volt. A
váratlanság volt-e, vagy az emlékek, vagy a melegben oldódó
sütiillat, az együtt töltött emlékek visszaköszönő érzete,
megszüntette a kettőnk között jégfalként emelkedő távolságot
elolvasztotta. Fagyöngyöt nem tartottunk, de akkor is ez volt
életem legkarácsonyibb pillanata, amit csak az ajtó ismerős
csapódása szakított meg, és egy ismerős köszönés hangja tette
örökkévalóvá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése