Valahol egy vallomás

Amikor meggyújtottam, minden kényelmes volt, sikerült végre találnom valamit a reményteli és reményteljes között. Szeretlek. Élvezem, hogy rombolhatom magam, legalább kevesebb marad neked elpusztítani. Van valami őrültem mazochista abban, amit csinálok, és a művésznő akár meg is hajolhatni a közönség előtt, mert még ő is elhiszi, hogy nem csak egy karakter a darabban, hanem ő a rendező. A motor, akinek nem fáj semmi, aki uralja az eseményeket. Aztán hirtelen egyedül lesz, és érzi, hogy mennyire tetszik neki az a világ, amit az önámítás táplál. Az érzékeny érintések, hogy mennyire felszabadító, hogy nem kell megfelelni semminek, hogy nem kell vigyáznia, mert a testét teljesen mindegy ki alatt is áll, a saját birtokában van, és akkor árthat, amikor csak akar. Véríz. Pezsdítő a homályosság, ami az illúziókat okozza, azokat, ahol csend van odabent, és a vonatkattogás is kellően távol van, abban a szocreál érából ránk maradt fotelben, ahol kócosan, és minden elegancia nélkül a legnagyobb lelki békével szenderedik az öröklét hitének ködös valóságába.

Füst, ami a tüdejéből visszaárad a levegőbe, bomlasztva. Bomolni, úgy hogy közben valahol, az eldugott, merész egyensúlyérzék nélküli világban megbújik a kezéhez el nem érő remegés. Vágyak, emlékek, cseppek. Vajon hol kezdődik a meghasadás? Ott ahova már nem ér el semmi és senki. A sebezhetőség ott nem létezik, ahol már nincs mit veszteni, erőssé és ellenállóvá tesz, hisz nem kell erősnek és ellenállónak lenned, minden máshol van, a fogalmak minden értelmüket elvesztették. Könny helyett most a füst mar, és annyira nagyon szeretné a lélek, ha képes lenne oda leásni, ahol fáj. Ahol még az ember nem szokott hozzá, ahol a vágyaknak még van értelmük. Van értelme valakit várni, valakiért megtörni, megalázkodni, nedvességbe fulladni. Megszakadni, szaggatni, reménytelen imákat engedni tovarepülni a sötétbe. Micsoda mazochizmus.

Néha feladom a gondolatokat. Néha olyan érzésekbe ringatom magam, amiket nem akarok megélni. Elképzelni, hogy milyen lenne elveszettnek lenni. Teljesen elveszettnek, nélküle levőnek. Olyankor sok a mélység, olyannyira sötét, hogy nem is merek belenézni, még ha vágyom is abba beletemetkezni, hogy visszanyerjem mindazt, amit a hónapok alatt elveszítettem. Valamit kaptam, amiről még most sem tudom, hogy áldás-e. Egyet tudok, hogy akármennyire és fájjon, együtt kell élnem vele, mert ha ezt most kiszakítanánk nem biztos, hogy képes lennék-e pótolni. A hideg átfagyott estéken érzem, hogy javíthatatlan a dolog. Nem lesz könnyebb.