Vallomássokkal tartozom most már, nem is eggyel. Kimondatlanokkal, valótlanokkal, könnyűekkel, súlyosakkal, olyanokkal, amiket a búcsúzók szoktak elmondani, miután már nincs semmi veszteni valójuk. Nagy játékosoknak mondjuk magunkat, akik mernek bűvészkedni a tétekkel, de mindez csak addig szokott működni, amíg nem kerül veszélybe életünk törékeny egyensúlya, amit mindennél jobban féltünk és óvunk. A legkönnyebb az lenne, ha hermetikusan lezárhatnánk, és semmi sem juthatna el odáig, nem állna fent annak a veszélye, hogy komolyabb kárt szenvedhetünk. Nem is tudom, hogy létezik-e igazi kár, nem is tudom, hogy van-e komolyabb veszteség, hogy a szégyen, amit utána érzünk megéri-e. Miért félünk, hogy veszíthetünk, ha semmi sem marandó, és a fájdalmat is túl lehet élni, legyen az akármekkora nagy. Nem szeretjük ezt hinni, de tényleg ez az igazság, hogy az emberben megvan az erő, hogy túléljen, csak sokszor elveszti a motivációt, és elhiteti magával, hogy a gondok felülkerekednek rajta. Mosoly, nevetés, csók és szerelem nélkül is lehet élni, az érem másik oldala az, hogy nem akarunk, mert már egyszer megismertük az örömöt, amit ez nyújthat.
Szóval mivel is kezdjem a vallomások sorát, sokkal könnyebb lenne virágnyelven megfogalmazni a semmit. Január végétől kezdve sok minden történt, amit írásba foglalhatnék és végre érdekes is lenne. Kicsit úgy érzem magam, mint a rákbeteg élete utolsó napján, amikor minden fizikai törvényt meghazudtolva életre kel, hogy a családjának hagyhasson egy kellemes emléket magáról, és mindennek úgy tud örülni, mint egy gyermek, mindent megtapasztalhat intenzíven és a maga teljességében. Nem búcsúzni készülök, legalábbis nem tudatosan, de kicsit ehhez tudnám hasonlítani az érzést, hogy sok-sok éven át csak valami szürkés alig áttetsző hálón keresztül nézhettem az életem, és ez sok mindenben megakadályozott, de most, hogy ez eltűnt nem akadályoz meg semmi attól, hogy egyenesen rohanjak bele mindenbe, ami élvezetet nyújthat, és ami egyben tönkre is tehet, ha épp úgy adódik.
Vallomással tartozom, hogy nem vagyok benne biztos, hogy ez a lehető legjobb dolog, ami történhetett velem, mert bár sok jövedéke van, mint a látókör bővítés, de csak fokozatosan látom az elszenvedett veszteségeket is, amiket valahogy nem kezelek annyira jól, mint régebben. Nem bánom, hogy ez van, önként nem változtatnék rajta, de lehet, hogy alakulhatott volna jobban is. Nem vagyok a megbánások embere, nem szeretnék semmit visszacsinálni és egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány megbánt döntésem van az életemben.
Valótlan, hogy ennyi mindennel tudok többet és ugyanazokat a köröket futom le, erre mondom mindig, hogy csak a körülmények változnak a sémák nemigazán. Valós, hogy még most sem tudom, hogy mit akarok az élettől, azt akarom, hogy az élet végre minimálisan tegyen magáévá, hogy érezzem végre intenzíven. Erősen és húsba markolóan a jövőt.
Szóval mivel is kezdjem a vallomások sorát, sokkal könnyebb lenne virágnyelven megfogalmazni a semmit. Január végétől kezdve sok minden történt, amit írásba foglalhatnék és végre érdekes is lenne. Kicsit úgy érzem magam, mint a rákbeteg élete utolsó napján, amikor minden fizikai törvényt meghazudtolva életre kel, hogy a családjának hagyhasson egy kellemes emléket magáról, és mindennek úgy tud örülni, mint egy gyermek, mindent megtapasztalhat intenzíven és a maga teljességében. Nem búcsúzni készülök, legalábbis nem tudatosan, de kicsit ehhez tudnám hasonlítani az érzést, hogy sok-sok éven át csak valami szürkés alig áttetsző hálón keresztül nézhettem az életem, és ez sok mindenben megakadályozott, de most, hogy ez eltűnt nem akadályoz meg semmi attól, hogy egyenesen rohanjak bele mindenbe, ami élvezetet nyújthat, és ami egyben tönkre is tehet, ha épp úgy adódik.
Vallomással tartozom, hogy nem vagyok benne biztos, hogy ez a lehető legjobb dolog, ami történhetett velem, mert bár sok jövedéke van, mint a látókör bővítés, de csak fokozatosan látom az elszenvedett veszteségeket is, amiket valahogy nem kezelek annyira jól, mint régebben. Nem bánom, hogy ez van, önként nem változtatnék rajta, de lehet, hogy alakulhatott volna jobban is. Nem vagyok a megbánások embere, nem szeretnék semmit visszacsinálni és egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány megbánt döntésem van az életemben.
Valótlan, hogy ennyi mindennel tudok többet és ugyanazokat a köröket futom le, erre mondom mindig, hogy csak a körülmények változnak a sémák nemigazán. Valós, hogy még most sem tudom, hogy mit akarok az élettől, azt akarom, hogy az élet végre minimálisan tegyen magáévá, hogy érezzem végre intenzíven. Erősen és húsba markolóan a jövőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése