- Ne hidd azt, hogy mindig megmaradsz majd ilyennek. - Csendesen mosolyogva nézem, ahogy a kora délutáni nap aranyos fénnyel játszadozik a tincsein, szinte nem is figyelek arra, amit mond, mert annyira a megbűvöl a percben bujkáló idill.
Üvegtálon rendezgetjük a különböző méretű, ízű és illatú bogyókat. Pirosak, kékek, lilák és valahogy a képisége, a hűvös nyarak illata beférkőzik közénk. Ránézek és sötétnek látom magam hozzá képest, sötétnek és elveszettnek. Nagyon ritkán ragyogok, és nekem nincsenek mézszínű tincseim, amik meglágyítják a pillanatot.
- Szeretlek - mondom félhangosan, és inkább magamnak, mint neki. Egy pillanatra megáll, a keze az enyém mellett megpihen a színes virágokkal tarkított viaszos vásznon, az arcára ülő kifejezés egyszerűen mindent megér. Idegennek hangzanak a számból az ilyen megnyilatkozások.
- Én is téged. - Kuszán elmosolyodik és ismét a tál fölé hajol, hogy az ujjai közé fogjon egy szedret. Apró ránc gyűrődik a homlokán, ahogy nézi, hova is tehetné.
Egy ideig csak nézem, majd hanyatt dőlök a fonott székben, és hagyom, hogy az arcomat simogassák a napsugarak. Ilyenkor kicsit el merem engedni a jeges rettegést, el tudok mosolyodni árnyék nélkül, és tetszik az, hogy a hajam lazán össze van fogva és a cseresznyét, mint kislányként fülbevalónak használom. Szeretem ezeket a perceket. Ahogy dudorászik magának, hogy a részleteknek fordít meg nem érdemelt figyelmet, hogy tudom minden rezdülésem szemmel tartja anélkül, hogy felém fordítaná a tekintetét. Bíbor és bogyószínű gondolatok fonódnak a sárgás ragyogás hálójába, apró cseresznyevirág díszítésekkel.
- Én mindig ilyen maradok - sóhajtom a szavakat, és ő is tudja, hogy igazam van. Nem leszek világos, ragyogó égitest, pirkadati fény sem, belőlem teljesen más áramlik, engem más erők vezetnek. - Ezért van szükségem rád. - Felé hunyorítok, nézem a kedves fényeit.
Hihetetlenül gyönyörű volt, ő maga is, a bennrekedt könnyeim is. Az ölembe fészkeli magát, és azt az aranyos vízszintes ráncot látom meg a homlokán, amivel a gyümölcsöket rendezgette. Játszadozott a sötét kilógó és kusza tincsekkel, különös gondot fordítva arra, hogy a cseresznyék láthatóak maradjanak. Meg akart belőlem őrizni valami sértetlent, amíg átéljük a kis jelentünket. Nehéz leírni, hogy mennyire vágyottak voltak ezek a percek, hogy a tagadás sűrű burkából ezeket mennyire nehéz meglátni, bevallani, hogy nem megy egyedül, hogy szükségem van arra az édes csókra, aminek ribizli színe volt és édes cseresznye íze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése