Szóval köztelező jelleggel szenvedünk, szenvedek, hogyha kell. De legyünk hálásak, legyek hálás, minden pillanatért, ami van. Szenvtelenul tudnám kiönteni ide minden apró pillanat-illanat változásom, tárgyilagosan levonni a következtetéseket. Rájönni, hogy... Mire is akarok rájönni, hisz minden kristálytiszta. Csak ugyanakkor, semmi sem az.

Ezért van az, hogy mosolyogva vagyok képes elmesélni a csődjeimet, hogy mosolyogva tudnék gyilkolni, ha úgy adódik. Aztán mosolyogva törlöm le a könnyeimet, tudom mennyire vagyok gyenge, hogy mire van szükségem, hogy már nagyon állnom kellene, és nem a szoba szélén ücsörögni. Halkan beszélni, hogy halld, beszélni olyan dolgokról, hogy többé ne rettegj a hallgatásomtól. Elmesélném, hogy tulajdonképpen mennyire szeretek élni, hogy az ember tudja, hogy fiatalon hal meg, hogy miért áldott dolog, ha rosszul reagálod le a stresszes helyzeteket. Mikor is érzed magad igazán élőnek? Aminek valahol egy egészen kicsit, vagy nagyon fáj, hogy épeszednél tart a fájdalom. Felhúzod a térdeid, és nem érzed, csak azt a tompa mellkasiközépi fájdalmat, hogy te nem akarod elveszíteni, az ürességet, hogy a rengeteg embernből eggyel kevesebb. Akire ezentúl nem számíthatsz. Örülök, mert még mindig képes vagok naívan szeretni, mert a fájdalom ennek a bizonyítéka, hogy még mindig gyerek vagyok.