Igazad volt tudod, bármennyire is vallottuk, hogy felnőttek vagyunk, és már sokmindenen túl vagyunk, végsősoron te is meg én is csak gyerekek vagyunk, akik úgy tesznek mint a felnőttek, és éjjel szöknek ki hintázni, sétálni, folyóparton üldögélni. Te és én, ilyen már nincs közel negyedik hónapja, és mégis rengeteget gondolok rád, talán sosem hittem el, hogy az ennyi, az tényleg ennyi. Sosem tanultam meg, hogy kell a dolgokat tisztességesen elengedni, de te sem fogod soha. Mi lenne, ha az élet nem a miénk lenne és csak úgy mindenféle előrejelzés nélkül beleavatkoznánk, aztán a következményeket nem várjuk ki csak továbblépünk. Mindig ezzel játszottunk, mintha nem fájna, el is hittük, nem is érezzük, csak a tudatunkban él, hogy kevesebbek lettünk. Nem kell, hogy megváltsuk a világot, gyerekek vagyunk mindketten, nem kellenek a folyamatos intelligens társalgásokat követni, csak néha kiszökni a csillagok alá egy üveg borral, és ha kell hallgatni hosszú perceken át, hogy megnyugodjunk, érteni másikat, és a magunk kusza módján, szeretni is őt. Hiányzol most. Most nagyon, de ez elmúlik, mert eltakarom, felköltöztem egy ingatagon felszínes világban, te is meg én is lassan elhisszük, hogy ez a valóság, csak lesz egy kellemetlen váratlan érzés néha, hogy valaminek nem így kellene működnie. Au revoir