Amikor kicsi voltam, és Miskolcra költöztünk, nem szerettem abban a nagy szobában egyedül lenni, vagy egyedül elaludni. Megkaptam az esti kakaót, ami a mostani laktóz-érzékenységgel, inkább lenne büntetés, kaptam az estimesét, a puszit, a cirógatást. Mégis eleven az emlék, hogy lámpaoltás után anya megígérte, hogy ha végez a dolgaival odabújik hozzám, és vigyáz rám, amíg alszom. Ilyen nem volt sosem, de jó volt a tudat, hogy lehet hogy mégis ott van utána. Felnőtt fejjel is eleven az emlék. Ilyenkor nagyon hiányzol, Apa. Mert amikor egyedül éreztem magam, tudom, hogy te is így éreztél. Láthatatlanul is mindig hiányoztál. Talán te is sokszor bújtál oda kicsi énemhez, amikor úgy érezted egyedül vagy. Hiányzol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése