Sosem szabad túl hamar vagy elsietve, de azt hiszem eleget ültem rajta ahhoz, hogy tegyek egy fél hangos bátortalan kijelentést. Túl vagyok egy időszakon. Volt ebben minden, ami sem tündérmesébe, sem lányregénybe nem illik.  Sőt néha nyomdafestéket sem tűrt, de nincs nyoma sem megbánásnak, sem tagadásnak, mert azt hiszem ez a dal, már a végén szól, és a stáblista elmarad.

Most hagyjuk a harmadik személyt, hagyjuk a feltételes módot és minden más kertelést. Könnyebb lett minden, nem félek, hallgatnak a mindenféle életmegrontó lidércek, és a március végi tél is olyan kellemesen csendes és nyugodt, hogy nem aggódom mi lesz holnap. A mostani kétségeim és reményeim nem olyanok, amiket egy szatirikus szerelmi dráma soraiba lehet önteni, nem vagyok felesleges, sem kihasznált, most vagyok megint én. Igen, ha ilyen felszínes vagyok, akkor az újonnan előkerült magassarkú cipőim társaságában, amikben boldogan billegek be az iskolába, tanulni, egy kávéra, egy beszélgetésre. Van mit csinálnom az életemmel, akkor is, ha épp nem tudok semmit csinálni. Nem állok olyan befolyásoltság alatt, ami a hangulatomat egy érzelmi sinus-fügvénnyé teszi. Most úgy jó, van kedvem mosolyogni, van kedvem semmiségekről beszélgetnem.

Kellett hozzá sokminden, teljes megtagadások, elengedések, szőnyeg alá söprés, beszélgetések, pozitív impulzosok, de most még kicsit részegen/másnaposan az apró lépésektől és változásoktól vannak érzéseim. Nem erőltetettek, vagy feleslegesek, van enerigám, hogy megéljem őket. Túl vagyok, ugyanaz vagyok, aki voltam, és eljött az idő, hogy elengedjem a terheket.